Gergye Krisztián-nal valahogy úgy vagyok, hogy egy-egy darabjától vagy felfordul a gyomrom, vagy imádom. Egyrészt mindig megpróbál adni a belső világából – ami jobbára brutálisabb, mint bármelyik Svankmajer vizuális művészete –, másrészt pedig szereti az intellektuális témákat érzelmi szempontból megközelíteni. Április 28-án és 30-án a MU Színházban bemutatott két darabján (Mindenhol jó, de legjobb a paradicsomban és Tavaszi áldozat) kaptunk mindkettőből, ezúttal viszont inkább a pozitív oldal erősödött. Plusz a bemutatók közé egy kiállítás is ékelődött Apokrif címmel.
Gergye darabjaiban különösen szeretem azt a sok balettelemet, amit használnak – hiszen akármilyen belső mondanivalóval bír is egy tánc, nem árt, hogyha tökéletes formanyelvet használ az előadó. Dicséretes a sok emelés, a magas technikai tudás. Szeretem a középpontos szimmetria-érzékét, a finom arányokat, amiket képes tartani, és ahogy ezt a balanszot pillanatok alatt képes tönkrezúzni a diszharmónia kedvéért. És mindezt úgy képes létrehozni, hogy a struktúra nem lesz kárára a darab esszenciájának.
A Mindenhol jó, de legjobb a paradicsomban az édeni állapotokat idézi – még valamikor ott vagyunk, amikor Isten(ek) agyagból gyúrták az embert. A táncosok tökéletes szimmetriában ülnek a színpadon, porral sűrűn beszórták a felületet, a testeket pedig agyaggal fedték be. Szoborszerű szépség mind, egyetlen egyet kivéve, aki a női princípiumot, az anyaságot testesíti meg.
Mintha csak Gilgamest látnánk táncolni: gyönyörű emelések, érzékiség, férfi és nő tökéletes, majdnem isteni egyvelege. Ahogy a testek mozognak, úgy kopik róluk az agyag, porlik, akár a színpadot borító homokszín por. Egyre jobban tűnnek elő az emberi test formái, veszítik el istenszerű tökéletességüket. Bűnbeesnek, párt cserélnek, mindezt középpontos szimmetriában, miközben Ágens énekel a háttérben.Szinte hallom magam előtt, ahogy “Gilgames éjjel-nappal falakat épít”. Gilgamesünk Enkiduja a hatalmas női alak, aki, mintegy a darab befejezésképpen, birokra kel vele. Nő feszül a férfihatalomnak, örök téma, asszociációs láncot indít el Atalantétól kezdve Héraklészig. A testek egymással tusakodnak, ám valahol tudjuk, hogy ez nem eldönthető kérdés – ránksötétedik. A kör tökéletes lesz, helyreáll, visszatérünk a kiinduló helyzethez.
Mindenhol jó, de legjobb a paradicsomban
Kicsit úgy érzem magam, mintha valami ókori színházba pillanthattam volna be, az arányok annyira emberiek, annyira az emberi test és lélek szépségét idézik. Jó érzés volt mindezt átélni, egyszerűen jó.
Az Apokrif a művész fotómanipulációkból álló első kiállítása. Technikai szempontból jó, ám az embernek mégis napvilágra akar kerülni a gyomortartalma. Az ember és a fém, a szobortestek és az állatok bizarr kereszteződéseit láthatjuk, inkább taszító, mint kívánatos pózokban. Mintha az érzékiség és a szép testek szatírája lenne, tele visszataszító emberalkatrészekkel. Egy ló belsőségei rozsdás láncszemek lettek, egy férfi ágaskodó hímvesszeje pedig festett kék vasalkatrész.
Ennek talán egyértelmű folytatása a Tavaszi áldozat, ami a személyes időt kiindulópontnak tekintve próbálja vizsgálni a kollektív teret. A darab folyamán minden viszonylagos: Johanna nőpápa kapcsolata a neki súgó lánynak, a bábok és bábozók állandó szerepcseréi, a helyszínek, a mozgások, a mozdulatok, és a szereplők viszonya.
Oidipusz és a Szfinx az alapvető férfi-nő viszonyt boncolgatja: kicsit freudi a gondolat, hogy minden férfi alapvetően szerelmes az anyjába, illetve minden férfi a nőben az anyját keresi, ennél azért többet vártam, és a darab során kapok is. A Szfinx mindent befolyásol, hiába ő a legmozdulatlanabb és ebből következően a legtalányosabb figura. Johannában az örök női dilemmát ismerjük föl: karrier vagy gyerek, lecsupaszítva. Nőiségünket fel kell adnunk a társadalom által elvárt célokért, aztán ugyanez a társadalom zúdít ránk halált.
Apokrif
Mindezt pedig a bábok kísérteties mozgásával, bábszerű balettal körítve. A báblányok testén a ruha hasadt, mintha egy szörnyű kísérlet maradványai volnának, testfestésükkel pedig elérik, hogy úgy tűnjön, bőrük folytonossága megszakad, és kilátszanak a csontjaik, fogaik, a nyers húsuk. A bábozók maguk a bábok, hiszen a báblét egy függési viszony, melynek rabja mindkét fél.
Lezárásként bekövetkezik az előre megjósolható fejlemény: Johanna torzszülöttnek ad életet, Oidipusz elpusztul a Szfinx karjaiban, szinte belehalva a nő és férfi dichotómiájába, miközben legyilkolja atyját, azaz önmagát anyjáért. Majd – ahogy az várható volt -, kollektív halál a záróakkord.
Linkek: