Már belépésnél esélytelennek ítéltem a helyzetet, hogy eljussak a kávézó pultjáig, annyira megtelt a hely emberekkel. Itt ennyi embert én még nem láttam. A szokásos tízperces késés után kiderült, bővült egy performansszal is az előadás.A francia vendégművészek szervírozta darab az elején felejthető, ha csak nem tetszik nekünk művészetnek az, ha három hímvesszőt láthatunk egymás után. Elég róluk megemlékezni egy bekezdésben is.

A Ladjánszki Márta írta Sisterhood-ra nagyon kíváncsi voltam már. Előre reménykedtem, hogy tényleges testvériségről fog szólni a darab, nem pedig leszbikus szerelemről, de tévedtem. (A leszbikus nők ugyanis nővérüknek szólítják a másikat.)Mint a párzó kutyák, úgy estek egymásnak félmeztelenül a színpadon a táncosok. Lihegtek, ugató hangot hallattak, majd egyszercsak felnőttek hozzánk, felöltöztették egymást, és olyan intim pillanatokat kaptunk, amit semmilyen párkapcsolatról nem szeretnék tudni, ha csak nem az enyém.Az én ízlésemnek ez túl sok volt, mintha bizonyítani akarták volna, hogy amire egy férfi és egy nő képes, arra két nő is képes lehet.Inkább tűntek számomra keménynek, mint finomnak és lágynak, ahogy az ember mondjuk a Fülledtség után elképzeli két nő szerelmét.Bár teljes mértékben együtt mozogtak a zenével, és együtt a kántálással, nem győztek meg arról, hogy ez nem egy túllihegett téma.Mintha egy középkori kolostorba mentünk volna vissza a kántálással, a ruhával és a vezekléssel a végén, ahol az egyik – nyilvánvalóan erősebb – személy kolompszavára szenved a másik fél.Nem, nem eszem meg a dolog ősiségét.

Bakó Tamást és a Serenade-ot mindenki imádja. Nincs jobb szó rá, azt hiszem. Adva van egy csokor – egész pontosan hét – fiatalember, akik nagyon szerelmesek, nem tudni, kibe, ők se egészen biztosak benne, és a fiatalfelnőttkor összes lendületével és szereleméhségével járulnak elénk. Aki épp most van ebben a korban, magára ismer, aki már kinőtt belőle, újra visszavágyik, és együtt nevet a fellépőkkel, együtt örül, és együtt sóhajt. Megbocsátható lesz, hogy nem tudnak együtt mozogni, hogy némelyiküknek komoly gondja van a ritmusérzékkel. Mind a hét fiú más-más egyéniség, de ugyanúgy szeret – szeret valakit.És együtt lehet örülni velük, amikor a szerelemtől bódultan végigugrálnak kergebirkaként a színpadon, vagy valamelyikük szólórészén esetleg félmeztelenre vetkőzik. A darab líraiságát az élő zenebetétek csak fokozzák, hiába túl suta némelyik, az ember lánya még jobban ellágyul tőle. A finom érzékiség, ami végig megbújik a darabban, csak a végén tör felszínre, és úgy érzem, rég láttam olyan darabot, ahol a szerelmet nem vágják ketté, nem testi és lelki dologról beszélnek, hanem a kettőről végre együtt.

Szabó Rékáék szokás szerint nagyot alkottak. Az 1:1 című darab bár nagyon klisésen kezdődött – férfi-nő, felrajzolt pálya, emberi játszmák témakörében már úgy éreztem, nem fogok újat kapni -, a végére mindent jóvátettek. Egy párkapcsolat zűreit nézhettük végig, ego feszült ego ellen, test test ellen, rengeteg emeléssel, kontakttal. Amikor azonban a pályát, amit wc papírral csíkoztak ki, elkezdték használni, maguk alá gyűrték, folyton vigyázva, hogy mindez a fal kettejük között maradjon végig, még a csókjukba is bekerült, megértettem, hogy egyikük sem meri odaadni igazán a másiknak magát, félve a kudarctól, és igazán győzni szeretne. Egy párkapcsolatban viszont nem a győzelem, hanem a részvétel és az együttmaradás a fontos, így, amikor a végén, mezcsere után, újra elindultak egymás felé, és kétségbeesve vaciláltak, hogy meg merjék-e érinteni a másikat, romantikus énem felzokogott. Ilyen gyönyörű negatívtér-használatot a Szegedi Kortárs Balett Tybaltja óta nem láttam, szinte milliméter pontossággal nyúltak el egymás mellett. Be kell valljam, majdnem könnyekig meghatva távoztam a színházból. Ha eddig nem lettem volna rajongója a Tünet Együttesnek, most azzá váltam.

Linkek:

• L1 Független Táncművészek Társulása
  
• MU Színház