Kezdjük ott, hogy egy Hamlet bemutató mindig nagy öröm, hisz a világirodalom egyik legizgalmasabb művéről van szó, interpretációja pedig annyiféle, ahányszor színpadra kerül, és mindig találhatunk benne újabb, mélyebb jelentésréteget. Az alaptörténet pedig rendkívül egyszerű: Hamlet, az ifjú dán királyfi találkozik halott apja szellemével, akitől megtudja, hogy trónbitorló öccsének keze által halt meg. A királyfi bosszút esküszik, s azt hosszú morális vívódás és tervezgetés után végrehajtja. Örömre azonban nincsen ok, mert itt végső soron mindenki áldozat.

Alföldi nagyon aktuális és nagyon politikus Hamletet vitt színre, sokszor klisék között kalauzolva nézőjét, szájba rágva az aktuálpolitikai utalásokat, amelyek egy ponton már-már zavarólag hatnak. Formabontó és (jó értelemben) provokatív ugyan, ahogyan nézőjét a színpadra ülteti, kulisszák közé és mögé, mégis valahol túlságosan egyszerű és túlságosan logikus megoldás, ami belőlem csak fáradt mosolyba húzódó sóhajt vált ki. Izgalmas persze, ahogyan a szereplők a hátunk mögül rohannak elő, mint a bosszúszomjas Laertes géppisztollyal a kezében, sötétbe borult sorok között húznak el, mint az őrségben lévő dán ifjak, vagy a leengedett függönyön túlról beszélnek hozzánk, de mégsem válunk résztvevővé, mégis közönség maradunk, akik azon túl, hogy néha kicsavarodva bámuljuk a játszókat a színpad mögötti fémszerkezeteken, valójában végig csak bámulunk. A fal nem omlik le, megmarad a kifelé beszélés gesztusa, idegenek maradunk.

Remek ötlet viszont a regnáló királyi párt modern politikus házaspárként ábrázolni. Claudius és Gertrúd a kezdőjelentben, mint tökéletes péerrel megtámogatott ideális házaspár állnak elénk, akár egy amerikai elnökválasztási kampány záróbeszédét is hallhatnánk a Királyt alakító Makranczi Zalántól, amikor a győztes pozíciójából fordul felénk ünnepeltetve magát és új asszonyát (volt sógornőjét). Makranczi tökéletesen viszi végig feszes, hatásos játékkal a figurát, energikus, erős, lobbanékony, de konzekvens, még akkor is, amikor a darab félremegy, kifordít és torzít amúgy sem hófehér jellemén. Makrancziért már önmagában érdemes beülni a darabra, mert hibátlan a színpadi jelenléte, de nem kisebb hangsúly jut a modern technikával megsegített Poloniust alakító Rába Rolandnak, aki gyakorlatilag mindenkit lejátszik maga mellől. A talpnyaló, opportunista, haszonleső hivatalnok tökéletes példánya, akin jókat lehet röhögni, míg a torkunon nem akad a jókedv, hisz sokan ismerhetnek zavarosban halászó önmagukra, miközben Rába elképesztően zseniális jeleneteibe feledkeznek.

Térjünk azonban rá a címszereplőre, mert rajta áll a darab sikere a végső számvetésben – bármilyen kitűnők a többiek, ha Hamlet nem nő fel szerepéhez, sokat nem ér a móka. A Hamlet az egyik legfontosabb dráma, ami valaha színpadra került, nem utolsósorban azért, mert ez az a teljesen időtlen mű, melyben a pályája csúcsára érkező színész (sőt bizonyos esetekben akár színésznő, gondoljunk csak Sarah Bernhardtra) megmutathat mindent, amit addig szintetizálni tudott művészetből és életből. Vagyis igazi koronának számít ez a szerep egy-egy pályafutáson, emiatt viszont gyakran olyan életkorú színészek alakítják, akik életkorban nem hiteles szereplői a történetnek. Hogy miért is ez a hosszú bevezetés? Csakis azért, hogy megindokoljam, micsoda öröm volt látni, hogy Szabó Kimmel Tamás egy Hamlet-korú Hamlet volt, akiben túlbuzog a vitalitás, a cselekvés, a tett vágya és lendülete.

Szabó Kimmel jó Hamlet-alapanyag, jó színész, izzik benne a tűz, mégis néha önmaga paródiájává válik a lázban, s így súlytalanná a jobban megrajzolt karakterek között. Pedig nagyon sokat vártam tőle, főként, hogy láttam már kiragyogni belőle a tehetséget az Orfeusz alászállban. Itt többnyire csak rohangál, és eltorzult fejjel üvöltözik, ugyanakkor sikerül neki az újító lazaság, a spleen, a szétcsúszás, a meglepetés ereje és a könnyed játék Nádasdy Ádám korszerűvé faragott szövegével. Néha érzem, hogy majdnem átszakítja az őrület falát, bepillantást engedve a megborult elmébe, de itt minden túl logikus, túl magától értetődő, így az őrületbe hajló metafizikus lény csak lény marad, “csak” ember. Ugyanakkor van a figurájában valami tragikus szépség, és nem győzöm hangsúlyozni az üdítő lazaságot sem, amiről Ryan Gosling alakításai jutnak eszembe. Ő a fickó, aki belül mélységesen megveti mindazt, ami körülötte zajlik; míg a többi ember tettei logikus, magyarázható lépések, ő valami teljesen más, az átlagos érdekember számára érthetetlen motivációktól vezérelve cselekszik. Az egyetemes jelentőségű személyes tragédia azonban elsikkad itt, ahol minden logikába, egyszerűségbe és közérthetőségbe van csomagolva. Hamlet metafizikai lénye már a mű elején halott.

Sok részletről beszélhetnék még, mint a jelen színházának sanyarú sorsáról testükkel elképesztő erővel beszélő László Zsolt és Nagy Mari remekléséről, Menczel Róbert kápráztató ötleteiről a díszletek terén vagy Zságer-Varga Ákos passzentos zenéiről, amelyek hozzá tudnak tenni a darabhoz. Az nem kétséges, hogy a produkciót összességében tehetséges emberek hozták létre, számomra talán csak egy, az egészen átívelő koncepció hiányzott. Ha mégis volt ilyen, nem tudok másra gondolni, csak az utolsó percek felvezetésére.

Nem először érzem Alföldi rendezésnél, hogy a darab nagyobb része mintha csak rendkívül hosszúra nyújtott előjáték volna a fináléhoz, megalapozva a zárlat hatását és erejét, mintha minden csak az utolsó jelenetet készítené elő, amit egyébként hajlamosak vagyunk hangsúlytalannak tekinteni, hisz Hamlet halála után már mi történhet? Ebben az esetben mondhatjuk, hogy a lényeg. A norvég Fortinbras a vértől mocskos, önmaga aljasságába és önzésébe fulladt múlt romjai fölé érkezik meg, vasalt bakancsban, hosszú fekete kabátban, hátranyalt rövid hajjal. Nem megmentőként érkezik, hanem tort ül az elődök szégyenén, nyugodtan és tisztán beszél, tisztaság hatja át egész valóját. Pontosabban fogalmazva a tiszta gonoszság, valami igazán veszélyes erő. A nézőtéren megfagy a levegő, s a csend addig nem törik fel, míg ki nem gyúlnak a fények, és a tapsrendre felvonul a szereplőgárda. Triviális, mégis erős, bárcsak ne értenénk.