A német nyelvű drámairodalomban Bertolt Brecht örököseként számon tartott Heiner Müller gyakran nyúlt nagy elődei (dráma- és prózaírók) munkáihoz, nem csoda, hogy Laclos műve is megihlette. A Veszedelmes viszonyok eredetileg a francia arisztokrácia csábítással, bosszúval és hatalmi harcokkal teli szalonjaiba, budoárjaiba és hálószobáiba vezet. Müller a posztmodern jegyében időtlenné tette és helyszíntől is függetlenítette szomorújátékát. A két szerelmi párbajt vívó arisztokratát, Valmont vikomtot és Merteuil márkinét bezárta saját rettentő, szexuális manipulációval és fájdalmas cinizmussal átitatott börtönébe, amelyet ketten építettek hazugságból, csalásból és gonoszságból, elfeledve a játék lényegét, egymás iránt érzett szerelmüket.

Gergye Krisztián koreográfus-rendező megpróbált egyensúlyt találni szöveg és látvány között, ami nem lehetett könnyű, hiszen a dráma nagyrészt filozofikus, hosszú monológokból áll. A két főalak, Udvaros Dorottya márkinéként és Alföldi Róbert a vikomt szerepében még rá is játszik erre, ahogyan mikrofont ragadnak és spotfénybe, rögtönzött emelvényre állva adják elő dekadens, végletekig kiábrándult ars poetikájukat. A hallottakat érzelmi (vagy inkább ösztön-) szinten is feldolgozni a kortárs tánc segít, pontosabban maga a rendező és Virág Melinda, akik árnyékként követik a hősöket, s azt is megpróbálják bemutatni, ami kimondhatatlan. A visszafogott díszlet (Árvai György munkája) kétségtelenül elegáns és segíti az értelmezést, bár szerintem lehetett volna merészebb is.

Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert (forrás: Nemzeti Színház)

Kissé szürreális, hogy a rendező a keserű vágyról és szenvedélyről szóló szöveget olykor varieté külsőbe öltözteti, kortárs operát idéző dalok szakítják meg a cselekményt, a hősök direkt bénázva, erőltetett poénok mögül kacsintanak ki esetlen bohócokként a nézőre, és az énekesek a két táncoshoz kapcsolódva kentaur-játékot adnak elő. Udvaros és Alföldi közben karaktereket cserélgetve lényegül át az olcsó poénok és klisék körén túli szerepekbe. Alföldi (talán szándékoltan) ripacskodva, de kellő önfegyelemmel nyúl az öregedő amorózó, Valmont figurájához, de szűzlányként is megállja a helyét. Udvaros, aki nagy kedvencem, és remek időszakát éli a színpadon, igazi díva most is, ha pedig liliomtipró férfi lesz egy időre, azt is elhiszem. Mindkét színész tökéleteset alkot a nehéz szöveggel. Ez a szakmai alázat a szövegmondással is hozzájárul ahhoz, hogy igazán nagynak tartom mindkettejüket.

Müller és a rendező is elmereng a hús és a lélek távolságán, a vágy és azon belül is különösen a nemi vágy “bűnös” lényegén, ami egyszerre mozgatja, viszi előre és teszi tönkre sokunk életét. Mintha a beszélő pár és a táncosok, a tökéletes színpadelemként funkcionáló tükrökből visszanéző arcok, az énekesek mind megkettőződnének az emberi természet szerint. A kimondott szavak valósággá válnak a táncban, ahogyan vérben vergődik más-állapotba a szűz (Virág Melinda felkavaró performansza), fekete lepel alatt születnek és bújnak a pusztító vágyak, ott, ahová a bujaság édes párbaja húzott bíbor célkört. Gergye és Virág néma táncosai mocsokból születnek, és járnak mindig a vikomt és márkiné nyomában, akárcsak a zenei kvartett a dalbetétekkel és hanghatásokkal, ők is kívülállók maradnak. Ahogyan Heiner Müller is kitépte a szerelmet Laclos írásából, úgy tűnik el a Gergye által újragondolt előadásban is. Nő és férfi egyaránt préda és ragadozó. Mindketten vadásznak, lenyúzott bőrökkel, prémekkel fonják körül magukat és egymást, vagy meztelenednek le a húsig, s közben alig érnek a másikhoz, szinte az első érintés már a lábak közé nyúl, nincs átmenet, gyengéd játék, csak csont és szövet és vér, karmokkal egymásba kapaszkodás.

Gergye Krisztián és Udvaros Dorottya

Az egész előadás erős és sokszor provokatív képek sorozata, emlékezetes pillanatoké. Hol a lexikonba illő, definíciószerűen hideg és kimért monológ feszíti a figyelmet, hol a szenvedélyes, érzelmekkel teli vallomás, aztán kizökkent egy ária vagy egy burleszkbe illő mozdulat. Az alig másfél órás játékidő így válik a néző számára intellektuális és emocionális hullámvasúttá, ahol bemérhetetlen, hogy milyen hatás ér célt.

Az erős pillanatok azok, amelyek hosszan megőrzik az előadást az emlékeimben. Nehéz lesz elfelejteni azt a drámai súlyt, amikor Valmont és Merteuil a mögéjük vetített emésztő lángok közé dőlve nyögi, panaszolja el az örökké beteljesületlen vágy kínjait, azt a csupasz sóvárgást, amely örökké űzi őket, s örök boldogtalanságban elemészti. Valmont kitárulkozása a csúcspont, feledhetetlen élmény, amely kitölti utólag azt a hiányt is, amit ott és akkor, a nézőtérről felállva éreztem.