Az előadást követő beszélgetésen részt vett a hét táncos és maga Michèle Anne de Mey, a Sinfonia Eroica koreográfusa, a saját nevén futó társulat vezetője. Michèle egyébként sem akárki a belga táncéletben: három férfi társával vezeti együtt a legnagyobb belga tánc centrumot, a Charleroi/Danses-t. A koreográfus legszívesebben a darab keletkezéstörténetéről mesélt, viszont az “agyaló”, az egyes jelenetek értelmére kíváncsi kérdéseket nem szerette. Kiderült, ő a darabját nem önreflexív és konceptualista, hanem egyszerű, szabad játéknak látja, ami bele-belekap ugyan az emberi viszonyrendszerek tárgyalásába, de a túlzott komyolyságot kerülve rögtön el is ereszti azokat. A puszta örömelv hangsúlyozása valószínűleg összefüggésben van a bemutató történelmi hátterével, melyet a berlini fal lebontása és az azt követő felszabadulás (felszabadultság) jelentett.

Pedig a Sinfonia Eroica a honi táncélet közelmúltját nézve erősen önreflexívnek tűnt. A darabot eredetileg 20 évvel ezelőtt, 1990-ben mutatták be. Akkoriban magyar koreográfus nem készített olyan előadást, melyben a félkészség, a spontán leállások vagy az improvizáció ekkora szerepet kapott volna, mint Anne de Mey koreográfiájában. Mert mit látunk az elején? Lassan megtölti a színpadot hét ember, őgyelegnek, kettesével-hármasával suttognak a színpad sarkaiban, majd benyomják a magnót, elkezdődik Beethoven zenéje – halkan, magnó-hangzásnál nem jobb minőségben. A zenével nem indul el együtt egy összerakott, szabályos, minden pontján kicsiszolt tánckoreográfia. Ezt várnánk normál esetben. E helyett valakik tovább beszélgetnek, egyesek pedig párokat, triókat alakítanak, és hol spontán improvizációnak, hol gyakorlásnak ható részeket mutatnak be együtt. Ez egy táncpróba? Vagy maga az élet, mely mindig a szemünk előtt alakul?

Történetmorzsák; csoportok, párok, egyének közötti érzelmek villanak fel, hol komolyan, hol játékos formában. A játékosságot segíti egy látványos színpadi kellék, a játszótérről ismerős lecsúszó-kötél, melyen csúsznak, a másik karjaiba lökődnek vagy saját tengelyük körül körbe forognak a táncosok. Meglepő módon ez a szertelenség visszahat a zenére is: a komoly klasszikus nem váltja ki belőlünk a szokásos merevséget vagy sznobizmust. De vajon hogy függ itt össze tánc és zene? Jogos a kérdés, hiszen a darab a Beethoven-szimfóniától kölcsönzi a címét is. Vajon a Beethoven-szimfónia és a Mozart-opera zenei fordulatai alakítják a színpadi eseményeket, vagy a  táncosok táncosként (hangsúlyosan nem köznapi halandóként) próbálnak itt táncnyelvi válaszokat találni a zene adta ritmusra, miközben – mintegy melléktermékként – érzelmek is létrejönnek közöttük? Tehát táncosokat látunk, akik a hétköznapi élet körfogásában lévő embereket játszanak el, vagy táncosokat, akik próbafolyamat közbeni táncosokat alakítanak? Leegyszerűsítve: a köznapi életünkről vagy kitüntetetten a művészi alkotási folyamatról szól-e a darab?

A fenti kérdésekre a legjobb válasz a kétfajta értelem együttes jelenléte lehet. Egymásba játszik élet és tánc, hiszen egy próbafolyamat közben is valódi érzelmek szabadulnak fel. Ezekből némelyeket felhasznál a végső koreográfia, sok pedig bizonyosan elveszik a folyamat közben. Egy biztos: ezek nélkül nem jöhetne létre értékes végeredmény. Nincs készen kapott élet – és ugyanez igaz egy mesterivé alakult koreográfiára is. Mindezt a Sinfonia Eroica plasztikusan, könnyedén, fantasztikus táncosok egyszerű játékával mutatta meg. Az egyszerűség szabadsága pedig ezúttal visszalopta a természetes erotikát a kortárs táncba.