Janne Teller először betiltott, majd Dániában kötelezővé tett ifjúsági könyvéről, a Semmiről pont egy éve írtunk igencsak elismerő szavakkal. A megtévesztően karcsú és könnyű regény valójában tömény és ijesztő tanmese. Tömény, mert alig 180 oldal terjedelemben mond el egy olyan történetet, amelyre más szerzőknek talán egy élet is kevés lenne; és ijesztő, mert egyértelmű tanmese-dramaturgiája ellenére közel sem kínál könnyen levonható, didaktikus tanulságot. Zavarba ejtő munka, mely a megjelenése után tíz évvel számtalan dicséretet és nem kevés díjat is bezsebelt egész Nyugat-Európában. Nem kellett sokat várni, hogy a kirobbanó siker átlépje a könyv médiumának kereteit: rengeteg iskola amatőr színitársulata és számos profi színház lecsapott a dán gimnazistákról szóló történetre. Nálunk az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolája nyitotta a sort, nemrég pedig a Bábszínház mutatta be “zenés-bábos pszichothriller”-ként beharangozott előadását.

A történet néhány dán tizenévesről szól, akik elkezdenek építeni egy halmot, a Fontos Dolgok Halmát. Egy osztálytársukat szeretnék meggyőzni ezzel az élet értelméről, Pierre Anthon ugyanis kijelentette, hogy az nem létezik, majd váratlan depressziója értelmében felmászott egy szilvafa tetejére. Elkezd hát gyarapodni a gyűjtemény, bizonyítandó, hogy az oda bekerülő dolgok igenis fontosak. Gyerekes fontosságú holmikkal indul a móka: egy csinos szandál, egy menő bicaj, egy dedikálásokkal teli füzet. Egyesével haladnak: én megmondom, mit áldozz be, te megmondod, ő mit áldozzon be, stb. Aztán az első kör hamar lemegy, a kölykök pedig rájönnek: ennél sokkal fontosabb dolgok kellenek a folyton prédikáló Pierre Anthon meggyőzéséhez. Az eleddig oldott hangvételű darab pedig itt kezd méltó lenni blikkfangos öndefiníciójának második feléhez, a pszichothrillerhez.

Megkockáztatom: ez a darab egyetlen másik színházban sem tudta volna olyan jól megtalálni a helyét, mint a Bábszínházban. A pajzsként szolgáló maszkok, a pont ebben a korban hiperérzékennyé váló személyiség, az egyéni akarat feloldódása a közösségben, a teljes lemeztelenedés – a színész és a báb kettőse egyrészt persze adekvát eszköz mindezek aprólékos bemutatására. Emellett azonban kreatív és összetett is a technika: a kezdetben egy személyként jelenlevő színész-bábfigura páros érzékeny szimbiózisa a cselekmény előrehaladtával hol gyengül, hol újból erőre kap, attól függően, hogy a történetben kit is látunk valójában: az embert magát, vagy csak a maszkját.

A darabot végigkísérik a szereplők által mindig eltérő felállásban eljátszott Quimby-dalok, hazai ízt azonban nemcsak ez ad a Semminek. Napjaink magyar szlengje anélkül vonul fel teljes fegyverzetben, hogy egy percre is átcsúszna a jópofáskodó erőlködés talajára: megy az oltás, röpködnek a bazdmegek, adják az ívet rendesen, pont annyira, amennyire azt egy tizennégy éves skacokból álló társaságtól elvárnánk – és nem jobban, szerencsére.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a célközönség elsősorban a 13-18 éves korosztály – szemmel láthatólag a darab készítői is mindvégig észben tartották ezt. Gimesi Dóra adaptálásában Hoffer Károly olyan másfélórás előadást rendezett, amely sötét hangvétele és letaglózó pillanatai mellett kiadós tornát ad a rekeszizmoknak is. A leginkább elismerésre méltó, amikor ez a kettő együttesen van jelen. Ilyen például a temetői jelenet, amely a darab legszomorúbb része is lehetne – és egyébként az is, de azzal együtt, hogy végig tudjuk nevetni. Mindez a teljes darabra is elmondható: teli torokból röhögünk, aztán sírunk. Aztán megint nevetünk. Hideg és meleg igazi skandináv módra váltakozik itt, a végkicsengés pedig az egyértelmű állásfoglalás helyett mindent és mindenkit lógva hagy a levegőben, hogy miután kialszanak a lámpák, az egész nézőközönség egy emberként rettegjen a földet éréstől. Már ha van föld. Lennie kell, különben mégis hova akarnák lecsalogatni Pierre Anthont.