Olyan várakozással néztem Juhász Kata Bachra komponált két táncelőadása elé, amit akkor érez az ember, ha egy rég várt előadó végre kicsiny hazánkban terem. Olyan high culture volt a téma, a zene, a gondolat, hogy rögtön elvonatkoztattam az itthoni táncos színtértől, pedig nem kellett volna. Öreg hiba volt túl nagy elvárásokkal nekiindulni az estének. Így utólag, jobban átlátva a darabokat, messze a színházi székektől, a reflektoroktól, egy dolog kristályosodik ki: az egész estét azért szervezték, hogy az első darabot előadhassák. Se többért, se kevesebbért. Csak hát az első darab nem egy egész estés nagyjáték, ezért kellett mellé valami, és rosszul választottak.
Az este boldogabbik fele az Egy nő volt: zseniális ötletességgel az egy személyiség többféle arcát két táncos táncolta. A vetítés a színpad egy kis darabjára korlátozódott, ahol téglalap alakban nyúlt végig. Kicsit kezdetlegesnek tűnt a vetítés még így is: a színek között nem volt árnyalás, túlságosan élesek a kontúrok, túl egyértelműek a szimbólumok egy olyan darab számára, ami pont az ember/nő személyiségének sokszínűségét, sok-sok maszkját szeretné megmutatni. Ám mindezt a két táncos előadása feledteti. Sebestyén Tímea a törékeny nő archetípusa, a kislányos vékonysága már a kezdet kezdetén meghatározóvá teszi a ráruházott személyiségvonásokat. Tökéletes ellentéte Kopeczny Kata a maga érzéki zömökségével, vadítóan fehérre szívott hajával és határozottságával. A két hölgy kontrasztja mégis tökéletes harmóniában egyesül, hasonló táncmozdulatok sokaságával éreztetik kettejük különbözőségét, ami egyben azonosságuk is.
Közös magzatburkuk az a fehér téglalap, amit a projektor rajzol, és pillanatra el is feledhetjük, hogy ennél jobb fénytechnikát is kaphatott volna az egész produkció. Egy nő feledhetetlenül sok arca kel életre Bach nőiesen lágy, G-moll hegedűszonátájára.
A hidegrázás a szünet után következik. Mint egy jó horrorfilmben, itt is az aranymetszés szabályait követve mérik ránk a megfelelő sorscsapásokat, csak ez itt elvileg egy színházi előadás, nem pedig egy művérben tocsogó késő esti film. Ahogy jövünk vissza, kellemes az első benyomás: a táncosok beálltak, tompított fényekkel mozognak ütemszerűen egy furcsa zenére, ami inkább zaj, semmint muzsika. Engem – bevallom – ez a közönségbevonás elbűvöl. Mintha a táncosok a mi világunk tökéletes egészéhez simulnának, és teljesen természetesen leledzenének ott a színpadon. Felhúzható, fehér lakkba öltöztetett bábuk, vagy valótlanságukban is tökéletes lények, ez első ránézésre nem eldönthető.
Ebbe a tökéletesen és harmonikusan megkonstruált világba tör be időről időre Kopeczny Kata feketébe öltöztetve. Éles ellentét a fehérbe öltözött táncosokkal a kezdet kezdetén, mintha lázítaná a színpadon lévőket. Játszik a mikrofonnal, bekapcsolva hagyja, amikor az a padlóhoz ér, belehuhog, liheg, hangoskodik, fetreng. És mindez alatt Bach együtt hangzó fúgái megszakadnak, és valami elviselhetetlen búgás hangzik a hangszórókból. Értem én, hogy lázad, értem én, hogy nonkonformista, csak hát ez mégis egy színpadi produkció, tehetné kevésbé maradandóan azt a sebokozást. Ugyanis a hangtól a dobhártyám ütemesen dubog, és várom a pillanatot, amikor úgy dönt, hogy elég volt, hogy eddig ilyen megfeszített állapotban élt, és elfolyik. Néha-néha oldalra pillantok, csorog-e már a vér a fülemből az elviselhetetlen zaj miatt. Szerencsére túlélem valahogy. Később kiderül, nem csak én éreztem több mint kellemetlennek ezt a búgást.
A darab érdemi részéhez visszakanyarodva még mindig nem értem, hogy ezt miért kellett eddig nyújtani. Jó sokszor jön a feketébe öltöztetett nő, jól összekavar mindent, a többi táncos a vége felé át-átvesz néhány mozdulatot, de összességében az egész klisés. Nem vág földhöz, nem mozgat meg bennem semmit. Csak a türelmetlenségem nő, hogy mikor lesz végre vége. És az aggódás a zaj miatt, az a másik állandó. Sok remek ötletet hagynak elsorvadni egy olyan érdektelenségbe süppedő darabban, ahol a vége felé már a koncepció mibenlétét is feladják – eleddig kontaktus nélküli táncukba beúszik egy duett, teljesen feleslegesen. Láthatóan azért csinálják, hogy kitöltse az űrt. Két világ találkozását akarják elmesélni, csak túlbonyolítják, és végtelenítik.
A táncosok mozgása tökéletes. Juhász Kata ízlése makulátlan, sok-sok finom mozgást, harmonikus gondolatot fogalmaz meg ebben a darabban, csak sajnos túl hosszan. A végén az se mozgatja meg a fantáziámat, hogy a táncosok ottmaradnak, nem jönnek le a színpadról, mozognak tovább, mintha perpetuum mobilék lennének. Az se érdekel, hogy Bach muzsikáját hányszor törték meg az este folyamán. (Kínos végszóként a projektort úgy “húzták le”, hogy mezei egyszerűséggel kinyílt a DVD olvasó ajtaja, és beficcent a képbe a kis fekete lemeztartó, benne a lemez, így a nagy feketeség közepén egy fénylyuk pislákolt. No comment.)
Linkek: