A Bárka Színház körüli változások következtében remélhetőleg nem szakad meg a Bárka és a Maladype Színház gyümölcsöző együttműködése, amelynek egyik produkciója az Akropolisz című Stanislaw Wyspianski darab. Abban a szerencsében volt részem, hogy láthattam a napokban az Akropolisz utolsó előtti előadását, melynek zenéjét a kiváló kortárs művész, Sáry László szerezte.
A lengyel festő-drámaíró különleges műve két rendező közös munkájaként kerül színpadra. Az első kettő színt Zsótér Sándor, a második kettőt Balázs Zoltán, a Maladype Színház alapító-vezetője jegyzi. Van bőven különbség a két tehetséges színész-rendező munkája közt, mégis szerves egésszé áll a négy felvonás.
Wyspianski műve lazán fűzött képzettársítások, játékos ötletek tárháza. Alapkoncepciója szerint a krakkói Wawel épületében vezet minket végig a szerző húsvét előtt, a feltámadás napjának éjjelén. Ezen a különös éjszakán a kiállított szobrok, szőttesek, gobelinek képei megelevenednek. Minden színben másik terem nyílik meg előttünk Wyspianski tárlatvezetésével.
Az első felvonásban síremlékek szobrai kelnek életre, évezredek óta kőbe zárt foglyok kezdik újra érezni testüket, szívük lüktetését, feltoluló érzelmeiket. Egyetlen éjszaka jut nekik. Az idő súlya alatt mind a szerelmet kergetik és vélik megtalálni a testi vágyban. A jelmez, a díszlet teljesen minimál, a szöveg archaikus (ami zavaró a megértésben – mondom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok híve a “közönségbarát” megoldásoknak).
A második szín a trójai háborút eleveníti fel, ahol ostoba, elvakult szerelmesek teszik kockára népük sorsát. A hősnek pedig fel kell vállalnia tragikus szerepét. Ennek a részletnek már van főszereplője, mégpedig a Dévai Balázs által alakított Hektór. Hektór nekem személy szerint ellenszenves volt az Iliász alapján, de későbbi adaptációk révén egyre közelebb kerültem ehhez a férfihez, aki legalább (talán egyetlen trójaiként) méltó ellenfele a félisten Akhilleusznak. Dévai remek játékkal hozza a kényszerű-keserű hős figuráját, aki elfogadja a sorstól kapott szerepet. A görög színnel az volt az egyetlen problémám, hogy néhol úgy éreztem, a játszók hangi adottságaikban nem tudnak eleget tenni az énekes szerepek kihívásainak.
A harmadik rész előtt szünet (is) vágja szét a művet. A pihenő után bibliai témákra váltunk, először Jákob, majd Dávid király történetére. Jákob csal, majd megcsalatik. Becsapja apját (Kálid Artúr csodálatos Izsákja) annak áldásáért, de a szerelemért nagy árat fizet, sok éves szolgasággal és kényszerű násszal. Gyönyörű, erős jelenetek váltakoznak. Jákob megtisztulása gyertyafényben, 
dobok fennkölt lüktetésére megy végbe. Az izgalmas, sötét és sejtelmes zene, a színpadkép és a különleges jelmezek egyszerre teremtenek drámai feszültséget és már-már szakrális emelkedettséget a két testvér (Jákob és Ézsau) harcának.
Az utolsó felvonás a legizgalmasabb színházi élmény szempontjából. A bibliai Dávid király alakját megszemélyesítő Ágens művésznő mintha magából a ragyogó, sugaras Napból születne. Magára tekeri az aranyszín kelmét és dühödt, toporzékoló, csapdába esett bikaként üvölti, sikítja, morogja el Dávid bűneit, erényeit, élete egész viszontagságos történetét. Angyalok ülnek körülötte, és ahogyan emelkedik a fohász, beleszövik saját dalukat az uralkodóéba. Szédítő ütemben válaszolgatnak egymásnak, a dobok pergő ritmusához igazodva. Eljön szépen, lassan, a jól felépített váz csúcsán a katarzis is, amikor kiélesedik a kép, befogadhatóvá válik az egész világ, aminek közepén Dávid Istenéhez kiált. Hihető lesz, hiteles és erős.
A fények kialszanak, Ágens elfújja a gyertyákat. Az emelődaru, telefonkönyvek, gipszszobrok alkotta díszlet között szelíden, szemérmesen felsorakoznak a játszók. Eddigre maradtunk vagy húszan, mi nézők. A művészi élmény kiváltotta boldogságot kissé beárnyékolja az érdektelenségből fakadó szomorúság (mint már annyiszor). Ez a kifejezetten színvonalas előadás sokkal nagyobb látogatottságot, népszerűséget érdemelne. Sajnos nincs már és előreláthatólag nem is lesz mód bepótolni az élményt. A darab lekerült a műsorról.
Linkek: