Tennessee Williams jó ismerője az emberi (mély)léleknek és igazán kiváló tolmácsolója a véres, déli drámáknak, azoknak a tragédiáknak, amelyek csak ezen a különös, misztikumtól terhes, sokszínű, fülledt vidéken történhetnek meg. Ott, ahol a legendás redneck képmutatók őrizgetik jól fésült portáikon az emberi aljasság és szenny bő repertoárját. Ambivalens érzéssel viszonyulok az amerikai délhez. Egyrészt rajongok a zenéjéért, New Orleans erotikus izzásáért, másrészt visszatart a kispolgári, a mássággal szemben sokszor intoleráns attitűd. Az Orfeusz alászáll pontosan erről szól. Mindkét oldalról.

Egy fiú érkezik a déli kisvárosba, egy szál gitárral. Ő száll alá a színpadi díszlet legfontosabb elemén, a forgó lépcsőn ereszkedve le, valahonnan a felhőkről, a levegőből, az égből. Nyálcsorgatva fogadják a helyi asszonyok és lányok, epekednek a fiatal, erős és vad test után. Ő azonban lezárta a múltját, amikor zenészként minden éjjel más bárban, más lány karjában érte. Munkát akar vállalni, s szárnyai alá veszi a helyi keresztény “látomásos művész”, Vee (Nagy Mari), a seriff felesége, aki beprotezsálja őt Jabe Torrance (Bodrogi Gyula) és felesége, Lady (Udvaros Dorottya) boltjába. Oda, ahol a helyi pletykafészkek, meg a “romlott lány”, a balhés és excentrikus Carol (Péterfy Bori) gyülekeznek. Persze mind kivetnék a hálójukat a fiúra, Xavierre (Szabó Kimmel Tamás). Xavier azonban csak “rendes” munkát keres, és a beteg férje helyett üzletét vezető Lady beosztottja lesz.

Lady kétségbeesett, zaklatott, alig bírja már azt a feszültséget, ami körülveszi. A fiú pedig segíteni akar. Tiszteli Ladyben azt, hogy “rendes” (és ez itt már nagy szó). Lassan és szépen, finoman és tétován lépkedve egymás felé végül egymásba kapaszkodnak, a nő a függetlenség, a szabadság ígéretébe, a fiú a titokzatos, gyönyörű és szörnyű múlttal birkózó, erős asszonyba. Az tulajdonképpen kitalálható, hogy mi történik a kívülálló, lázadó karakterekkel. Vakon a földre zuhannak, akik magasra törtek, vagy épp a jó, déli szokás szerint szériatartozék fegyverek sülnek el és változtatják a lassú haldoklást gyors ítéletté.

Orfeusz a vészterhes titkokat rejtő, félelmetes alvilágban jár, keresi Euridikét, és meg is találja. Hangszere lant helyett gitár, és mikor pengetni kezdi, elvarázsolja az embereket. Az előadás előtt semmiben sem láttam Szabó Kimmel Tamást, de kitűnő választás volt Xavier (Savior?) szerepére. Jó a hangja, szép a teste, hihető, hogy oda vannak érte, lángol, tud égni és porrá omlasztani, talán mert igazinak, őszintének tűnik. Még nála is sokkal jobb persze Udvaros. Róla nemcsak sejtem, hanem pontosan tudom, érzem a zsigereimben, hogy benne él a darabban, a szerepben, félelmeket, vágyakat, bosszút és haragot, az önveszejtő kitárulkozást mind megéli, nem csak át. Látom, hogy reszket, a gyomra, a torka összeszorul, repülni szeretne, végre szabadon, és maga mögött hagyva a koszfészek poklot. Fel akar szállni ott, ahol Orfeusz/Xavier leereszkedett. Ketten végül két világ között találkoznak, önsorsrontó valószerűtlenségben és húsbatépő realitásban. Udvaros és Szabó Kimmel működik együtt. Kicsit meglepő, hogy így van, de nagyon szerencsés.

Az előadás technikája számomra egyszerűségében is lenyűgöző. Végig olyan érzésem volt, mintha egy filmforgatás kulisszái közt ülnék (Antal Csaba díszletei), ahol ráadásul minden jelenet elsőre sikerül. A zenéket és egyéb háttérzajokat tökéletesen válogatták (Péterfy Bori és Szabó Kimmel is kiveszi részét a zenélésből nagy szerencsénkre), technikusok, operatőrök ülnek felettünk, körülöttünk. A helyben rögzített, izgalmasan megszerkesztett élőképek a falakon jelennek meg, kiemelnek, aláhúznak, felerősítenek, akárcsak a színpadot szíven szúró lépcső. Udvaros a képeken talán még szebb, mint a normál fényekben, a “film” hangulata baljósabb, idegenebb és álomszerűbb. Így lesz teljes a rendezői koncepció a rideg valóság és az álomélet metszetén.

Lehetséges, hogy az Orfeusz alászáll nem Williams legjobb darabja, de azért bőven ad lehetőséget a remek színészek kibontakozására, a dél hangulatának, egyszerre édes és mérgező légkörének felidézésére. Nem könnyű feladat persze megtölteni tartalommal és izgalommal a szappanoperák színvonalát idéző banalitásokkal operáló, végletekig leegyszerűsített szöveget. Udvarosnak már a hangját is imádom, és nem minden elfogultság nélkül, de azt állítom, neki sikerül Ladyként maradandót nyújtani. Érte érdemes beülni erre az előadásra is, de említhetném a mellékszerepekben is igazán erős karaktereket, vagy Péterfy Bori és Szabó Kimmel Tamás érzékenységét. Érződik, hogy forrott, alakult a darab a bemutató óta, érdemes esélyt adni neki.