Nehéz helyzetben vagyok, amikor Mundruczó Kornél Frankenstein-terv című darabjáról akarok írni. Nehéz, mert Mundruczót nagyon tisztelem és kedvelem, mint művészt, a 2007 őszén a Bárka Színházban bemutatott produkcióval azonban nem igazán tudom, mit akart elérni az író-rendező. Pontosabban sejtem, hogy mit akart, csak azt nem tudom, miért.
Először is be kell vallanom, nem értettem teljes mértékben a mű koncepcióját, de nem tartom kizártnak, hogy a hiba a befogadói oldalon keresendő. Igazságtalan lenne a teljes elutasítás, különösen azért, hiszen nem szórakoztam rosszul, mégis maradtak bannam kérdések. Nem könnyű beszélni, írni sem a Frankenstein-tervről anélkül, hogy lelőném a poénokat. Pedig az egész produkcióban az a legszimpatikusabb, ahogyan az alkotók a (játszó)teret kezelik, és ahogyan igyekeznek némi interaktivitást csempészni a klasszikusan egyoldalú kommunikációba. Már a kezdetek kezdetén úgy esünk be a cselekménybe, mi nézők, hogy észre sem vesszük.
A szerzői szándék egyértelmű: be akarja vonni a közönséget a “játékába”, azt akarja, hogy érezzük a saját bőrünkön, a saját szívünkben a dühöt, a félelmet, az elhibázott, elrontott életek fájdalmát, szenvedésük súlyát. Résztvevővé akarja változtatni azokat, akik csak megfigyelőként érkeztek. A szándék dicséretes. Bár rokonszenvezek ezzel a hozzáállással, egy pillanatra azért megdermedt bennem a vér, amikor az egyik színész (Derzsi János) a hitelesség jegyében úgy verte-taposta szét a kellékszéket, hogy annak egyik lába nagyon is valóságosan vágódott ki a nézők közé. Ez a mozzanat sajnos már azon a határon egyensúlyoz, ami számomra nem feltétlenül elfogadható.
Tehát adott a konténer, a játék tere, ahová valami elvetemült valóságshow stílusában beterelik a nagyérdeműt, hogy úgy voyeurködhesse végig az előadást, mintha igaz(i) lenne. Ezzel még nincs is baj. A darab elején – tulajdonképpen az egész első felvonásban – folyamatosan és jól működik a kifelé kommunikáció a nézők irányába. Rába Roland tökéletesen uralja a teret, mint afféle porondmester, kiválóan bevonja hallgatóságát, szórakoztatja őket. A másik abszolút főszereplő, Monori Lili a nagyon kicsi, nagyon magyar vállalkozót formálja meg. Meggyőzően és bátran játszik. Ő szerepe szerint a túlélésre hajt, számára az önmegvalósítás csúcsa a holnap átvészelése, mindig a következő holnapé. Egyébiránt az övé a konténer. Valahol végig érezzük, hogy kívülállók, betolakodók vagyunk csak az ő nyomorúságos, sötét és kilátástalan világában, ahová ráadásul betör a hideg iszony, az értelmetlen erőszak.
Rába Roland és Stork Natasa a darabban
Az első felvonás dialógusai életszerűek, naturálisak, gyakran villan bennük a humor, nincs egyetlen pillanat sem, amikor mesterkéltnek vagy túlírtnak éreztem volna a szöveget. Közben térdig járunk a magyar rögvalóban, nyugdíjasétkeztetés, (gyermek)prostitúció, nevelőintézet, konténerlakás, alkoholizmus és általában véve szellemi és fizikai nyomor lehetnének a címszavak. Megalapozzák a hangulatot.
A szünetben aztán mindenkinek kérdőíveket osztanak, amelyekből újabb kulcsszavakat kapunk a megértéshez. Előkerül a bibliai Ábrahám, a kísértő, az áldozat, a házasságtörés, az alternatív szexualitás és szerelem valamint az életcélok. Némi pihenő után izgatottan térek vissza a konténerbe, de a végén valahogy csalódottan távozom. Megváltás vagy teremtéstörténet helyett suspence-t kapunk. Nyomozósdi van és bujkálás, mint egy szimpla krimiben. Nem igazán értem, mi köze ennek az egésznek a Frankensteinhez a nagyon egyértelmű és csekély párhozamon túl, hol történik és miért a teremtés. Az persze nyilvánvaló, hogy a kreatúra teremtője ellen fordul, de a bosszú értelmetlen és eltúlzott. Bizarr karikatúra. Az egész történet egy kirekesztett, elidegenedett lény vergődése, aki képtelen alkalmazkodni, beilleszkedni, megérteni és elfogadni a játékszabályokat. Szabad és korlátok nélkül létezik, de a kívülálló, a más nem tud működő kapcsolatokat létrehozni a sarkítottan kisszerű valósággal.
Értem én, hogy a rendező saját legbelsőbb félelmeimmel akar szembesíteni, az ígéretes kísérlet számomra mégis részben kudarc. Talán csak azért, mert magas elvárásokkal közelítettem hozzá. Ennek ellenére az újszerűség, a jó értelemben vett kísérletezés, a kulcslyuk-színház (ott és mégsem ott) élménye valamelyest kárpótol a történet gyengeségeiért. A színészekre sem lehet panasz, mindenki nagyszerűen teljesített, élővé, valóságossá tették a figurákat.
Linkek: