A történet középpontjában Charlie és Jake, két kiégni készülő negyvenes ír fickó áll. Statisztálni jöttek az amerikai szuperprodukcióhoz, amelynek nem más a főszereplője, mint a szerelem első látásra, a dívák dívája, Caroline Giovanni. Hol van persze a két simlis egy ilyen kifinomult dámához képest, örüljenek, ha a forgatási szünetekben egyáltalán ránézniük szabad. Már épp bele is törődnének kisszerűségük leküzdhetetlenségébe, mikor Caroline egyik este a helyi kultúra (vagyis a plebs) megismerése végett elmasírozik a helyi kocsmába, és hogy, hogy nem, épp Jake és Charlie asztalához sodorja szerencse.

Az események persze nem is annyira a beteljesedni szinte alig látszó, kérészéletű románcról, mint inkább magáról forgatásról szólnak. Akárcsak Tom DiCillo 1995-ös Csapnivaló című filmje, vagy Iglódi István Utószinkron című színdarabja, a Kövek a zsebben is néhány rövidnek és egyszerűnek tűnő jelenet pokolian nehéz felvétele köré szerveződik, a valódi történés pedig csak a forgatási szünetekben, egy-egy átállás közben bontakozik ki. A film világától viszonylag távol álló falusiak életét úgy kavarja fel a tengerentúli stáb érkezése, mint a vízbe hulló kő. Aztán ahogy telnek a napok, a nagyszabású forgatás egyre inkább saját jelentéktelenségükkel és unalmas mindennapjaikkal szembesíti a helyi lakosokat, ami végül elkerülhetetlenül a címben is sugallt tragédiához vezet.

Ennek ellenére is vígjáték ez a javából, olyannyira, hogy szinte érdemes is edzeni előtte az arc- és rekeszizmokat. A bő másfélórás, egyfelvonásos előadás olyan intenzív poénáradattal bombázza a nézőt, hogy szinte nevetni sincs idő két frappáns egysoros között. A pattogós párbeszédek ritmusa ugyanolyan jól eltalált, mint Caroline Giovanni folyton visszatérő bambiszemei, vagy épp a folyton fontoskodó rendezőasszisztens kisasszony hisztérikája. Itt érdemes továbbá megjegyezni a Kövek a zsebben legnagyobb dobását: a mintegy 15 szerepet egytől egyig Rudolf Péter és Kálloy-Molnár Péter személyesíti meg, gyakran másodperces váltásokkal, alkoholista kocsmárosból akár az ünnepelt filmcsillaggá avanzsálva. Kaotikus, nemde? Valóban az, a közönség mégsem érzi egy pillanatra sem, hogy ne tudná követni az egyébként is pörgős események és párbeszédek folyamatos és lenyűgöző személyiségcseréit. Néhány gesztus, néhány jellegzetes akcentus, sőt akár egyetlen szó (Ahoj!) vagy csak a megejtő bambiszem a zseniális színészpárosnak köszönhetően azonnal felépít egy karaktert, többnyire karikírozva, de a nagyzolásokkal sosem túlzásba esve.

A darab aktív kapcsolatot tart a nézővel is, ami a mai napig ingoványosabb terület, itt azonban remekül, erőltetettségtől és kényelmetlenségektől mentesen működik. Az események sodrásával és persze az egyre fogyó forgatási idő miatti kapkodással pillanatok alatt átszellemül a néző is, és ha ráosztanak egy szerepet (“áss!”, “te is áss!”, “leköveted a szereplőt!”, “messze nézel!”, “parasztosan eszel… ez nem elég parasztos!”), gondolkodás nélkül csinálja, hisz egy filmforgatás ilyen. “Kérdés van? – Ne legyen!”

Kövek a zsebben (részletek)