A darabot mentve, beszélhetnék az értelmezési lehetőségeiről. Arról, hogy milyen sokatmondó, talányosan szép mondatnak találtam a címét: “Ahol az álmokat foglyul ejtették.” Arról, hogy mennyire erős kép úgy elképzelni az életet magát, mint amiben foglyul ejtették az álmokat. Mi tartjuk fogva őket – vagyis egymást, kölcsönösen. Mintha egy üvegkockában lennénk, aminek faláról visszapattannak az elengedni tervezett vágyak, álmok. Vagy egy lámpasor alatt, ahol mindig egy-egy álom fénykörébe kerülünk vissza. Így válnak rögeszmévé: elkülöníthető, mesés különvilágból állandóan nálunk lévő, patologikus kis esetekké.

És csak azért nem bontom tovább ezt az ígéretes képet, mert a gondolatfutamot csak a cím generálta bennem, a kész koreográfia nemigen tett hozzá. Sőt, kiölte az előzetes gondolatokat és várakozásokat. Mindez azért történhetett, mert a Lábán Rudolf-díjas, egyébként sokszínűségéről, játékos eszéről ismert koreográfus ezúttal túl szűkre szorította a saját fantáziáját. Az alapnak választott Steve Reich zenéje sok és bonyolult hangsorból áll össze, mely azonban a végletekig repetitív és együtemű. Márpedig a táncos a ritmussal dolgozik, annak változásaira reagál a teste. Tehát egy ritmus szempontjából ingerszegény környezet, ráadásul hetven percen keresztül nem lehet jó ötlet. A másik gúzsba kötő elem a nagyon fotogén, lámpás színpadkép maga. Izgalmas a látvány – kerek öt percig. Utána nem, ha a benne mozgó testek nem tudnak mit kezdeni vele. Ha nem gondolkodnak. Ha, uram bocsá’, unalmasak a mozdulataik! Olyannyira, hogy még az általam várt és kedvelt női táncos megjelenéseit is lapos, eminens tornamutatványok sorozatának láttam. A függeszkedő lámpatestekkel sokszor sután bántak a táncosok, az nem lendült úgy, ahogy szerették volna. De leginkább csak nem műveltek vele semmi izgatót.

Így múlik el a világ dicsősége – ezt éreztem, ahogy kijöttem az előadásról. A katona történetével vagy az e hasábokon is dicsért Basta Cosíval remeket alkotó Pataky Klári most, remélhetőleg csak egy időre, kifulladt.