Szerencsére húsz perc után sikerült leszerelni az évszázad legparasztabban kulturálatlan családját, így az élmény befogadására és átélésére is maradt még bőven elég idő. Előkerült szinte minden, amit egy háztartásban találni lehet, bár némelyik tárgynál (lásd papírzacskó, spakli!) azért kell az a bizonyos szikra, hogy ritmushangszerként nézzen rá az ember. A STOMP-ot sokan dobshow-nak gondolják. Részben igazuk is van. De nem véletlenül választottam a Színház címkét a beszámoló fölé: könnyen felismerhető karakterek meséltek el különböző történeteket mozgás, ritmus és humor segítségével.
Az egész azzal kezdődött, hogy egy karbantartó partvissal bejött a színpad közepére, pedig ekkor a rumli még sehol se volt. Aztán kiderült róla, hogy ő a dobgépezet porondmestere, akihez hamarosan csatlakoztak a többiek – szintén egy-egy szőrös, elsődlegesen takarításra használt eszközzel. Ütöttek-vertek mindent, ami a közelükbe került. Legtöbbször természetesen a színpadot, de néha kardoztak is egymással. Hamarosan elérkezett az első szóló ideje: fejlámpa be, két partvis a kézbe, állak a padlón. Mármint a miénk. A szólista szerepe itt még nem volt definiálható, de később a kényszercselekvő figurát hozta maximális pontszámmal.
Ezután a gyufásdobozok következtek. A korrekt sorrenddel és a felhasznált objektumok listájával egyébként nem tudok szolgálni, embertelen feladat lett volna megjegyezni mindet. Négyen ráztak, pöcköltek, ütöttek egy-egy skatulyát, és talán ez volt az este egyik leghalkabb és legmeghittebb száma. Azt hiszem, itt valahol jelent meg először a társulat bohóca, aki már megjelenésében sem éppen sírásra késztető látvány volt: 10 centis, pirosra festett hajcsomó ágaskodott a homloka felett. Talán az ő dolga volt a legnehezebb, hiszen azt kellett magáról elhitetnie velünk, hogy ő mindig rosszkor van rossz helyen. Sikerült neki!
A porondmester már elég korán beletapsoltatta a közönségbe, hogy ha kettőt tapsol a feje felett, arra két tapssal kell válaszolni. Az idomítás túl jól sikerült: néhányan még akkor is “válaszoltak”, amikor a nyaka előtt elhúzott kezével jelezte, hogy vége a játéknak. Aztán volt még fűrészporos csúszkálás, majd a kiszórt cuccok eltakarítása kefére és szemetesre. Majd közel egymáshoz jött az én két kedvencem: a gumicsöves musical és a mosogató-scratch kontra vizesedény performansz. Utóbbit koronázta meg a vécépumpa szonáta, ami újabb geggel ért véget. Mekkora szerencse, hogy van egy tarkopasz ember is a társulatban, igaz?
Az imént említett, hajilag hátrányban lévő srác egyébként a csapat artistája. Olyan, ütemre beleállós, nyújtott lábas hátraszaltót rittyentett egyszer, hogy levegőt is elfelejtettem venni. A könnyed spárgát és az evidens egykezes átfordulást már kár is leírni. Hozzáteszem, hogy az újságolvasás közben diszkréten “böfögő” delikvens is ő volt, és ennél a jelenetnél váltott az első szólós kényszeresre: a bohócot ijesztgette megállás nélkül, aztán nekiment a falnak, és elhallgatott.
Volt olyan is, hogy a leghátsó sorból még gukkerrel (gy.k. színházi látcsővel) se láttuk a hang forrását, mert a fényhíd kissé alacsonyra került, így a látványos himbálózásból csak a lábfejek látszottak. Ennek ellenére ez volt a legkomplexebb zajszimfónia. Ötletben viszont a Zippók és az összecsukható székek vitték a pálmát. Bár ha a csajozós jelenetre gondolok (ami sokkal inkább volt pasizás), ahol majdnem egy banánhéjat is sikerült hangra bírnia a két hölgy által kiszemelt szépfiúnak!? Helyette végül nejlonzacskó és konzervdoboz lett a dologból, össze is jött az édeshármas. A két csaj egyébként a megbízható alapot adta: hol a műanyag hordókon hozták a metronóm-szerű biztonságot, hol nyakba akasztott kukákkal.
Három epizód jut még hirtelen eszembe, de már nem tudom időben elhelyezni őket: a fadobozos ugrálás, a walkernek nevezett, lábra csatolt olajoshordók taposása és püfölése, valamint a finálé, ahol megjelentek a legendás kukatetők is. A ráadás szinte törvényszerű volt, meg is kaptuk a srácoktól: újabb közös tapsgyakorlat következett zárásként. Majd csettintgettünk volna, ha a közönség egy része abbahagyta volna a tapsolást. Aztán az örömzajongás véget ért, én meg a metrókapaszkodókkal vittem tovább a szellemiséget, ami Fridi show-ja után varázsolt el, és a Papp László Budapest Sportarénában megerősítést nyert.
(A fotókért köszönet Zsuttinak.)
Linkek: