A Circa előadásai az ún. újcirkuszi mozgalomba sorolják a társulatot, annak viszont a hagyománytisztelőbb ágába. Hogy mit jelent ez? Többek között: szinte soha nem cirkuszban lépnek fel, a színházterem az otthonuk; a saját testükön kívül csak élettelen eszközöket használnak; produkciójukat sokszor történetbe foglalják, értelmezési keretet adva neki; a kortárs színház, tánc és multimédia elemeit is felhasználják az előadásaikban. A felsoroltak túlnyomó része igaz a Circa most látott produkciójára, egy fontos kérdésben azonban tradicionálisak: nem lépnek át a cirkusz alapegységén, a gyakorlaton. Nem bajlódnak történetmeséléssel, különösebb mondanivalóval, csak kortárs módon akarják szórakoztatni a mai közönséget, ahogy azt a hagyományos cirkusz már a “művelt közönséggel” nem tudta véghezvinni. Jelszavuk: “Explore the limits of what circus can do.”

Maradjunk tehát a cirkusz adta kereteken belül! Ha valami váltakozó minták sorozatából épül fel, tehát nem történet, hanem sorminta, akkor annak az első fele mindig megkapóbb; az izgalmat nehéz hosszú távon kitartani. Így volt ez most is. Az első félidőben a padlóba gyökerezett a lábam és a szívem hevesebben vert. A varázslat neve pozitív félelem, igazi drukk. Színházteremben ritkán lehet olyat tapasztalni, hogy a szereplők életéért, testi épségéért szorítasz. Ez az érzés időről-időre elkapott a néhol lehetetlennek vagy csak simán életveszélyesnek tűnő akrobatikus mozdulatokat nézve. Jó és kellemes félelem ez, valamit visszahoz a régi idők szabadulóművészeinek hatásából.

Ezek után nem csoda, hogy amikor a rendhagyó bohócjelenet fellépője kettőt csettint és egyet kacsint, mindenki azonnal veszi a lapot a nézőtéren, és elkezdődhet a csettintés koncert. A közönséget a hagyományos értelemben senki nem vette rá arra, hogy felvegye a ritmust, hogy utánozzon. Nem kényszerből, közös lélegzetből jött a mozdulat.