1968-at írunk, a helyszín Párizs, egy polgári lakás. A vonzó francia ikerpár, Isabelle és Theo álomvilágban élnek, amibe egy hónap erejéig a végtelenül naiv amerikai diák, Matthew is bebocsátást nyer. Matthew-t elbűvöli az ikrek titokzatossága, mindenáron a testvérek kedvére kíván tenni, így belemegy koránt sem ártatlan játékaikba, amelyek a fiút nem csak érzelmileg kavarják fel, de végül ki is semmizik. A testvérek morbid közelsége féltékenységgel, birtoklási vággyal átitatott. Ebbe a kuszaságba belecsöppenve Matthew először a lányba lesz szerelmes, majd a fiúba is, míg végül törékeny hármast alkotva eveznek veszélyes vizekre.

Szamosi Donáth kisfiús, valóban ártatlan arcával eleinte jó választásnak tűnt Matthew szerepére, de valahogy esetlen és tejfölösszájú lett a végére. Haumann Mátét tartottam jobbnak, köszönhetően talán annak is, hogy karakterének volt egyénisége, ugyanígy Isabelle is játékosabb, összetettebb alak, amit sikerült is visszaadnia Danis Lídiának, csak sötétebb szépsége és nőiessége nem illett egy szüzességét éppen elvesztő, a szexualitást felfedező, játékos lányhoz.

Dicső Dániel első rendezése szemérmesre sikerült, finoman jeleníti meg az erotikát. Egyáltalán nem botránkoztat meg az előadás, mivel a színpadon központi helyet elfoglaló, leginkább ágyként funkcionáló teret időnként sejtelmes, átlátszó fal takarja el. A színészeket körbe fogó burok jól leképezi azt a mesterséges, zárt világot is, amit az ikrek alakítottak ki. Elvarázsolt bolygójukon a legnagyobb szereppel a filmművészet rendelkezik. Magukat filmzabálóknak nevezik, a valóságból csak egy dolog mozgatja meg őket, még pedig az, hogy a mozirajongók törzshelyét, a Cinématique-ot bezárták. Filmként élik napjaikat, részleteket adnak elő egy-egy moziból, majd maguk is forgatni kezdenek. A színház és a filmművészet csodálatos keveredésének vagyunk tanúi tehát, ill. szép látványt nyújt, mikor a már említett átlátszó falra, vászonra filmjelenetek kerülnek kivetítésre.

A színpadkép tehát sokszor ötletes, ugyanakkor zavaró az, hogy a színpad túl közel van a nézőtérhez, amiért persze a Thália kisebb stúdiójának korlátozott lehetőségei okolhatók. Ugyanakkor túl széles is a színpad, egyszerűen nem látom be a két végét, így nehéz követni a színészek nonverbális, néma kommunikációját. A némaságból pedig úgy érzem, sok volt, mivel a dialógusok annyira könnyedek és már-már lyukacsosak voltak, hogy a megszólalások közötti másodpercek is túl hosszúnak tűntek. Darabossá tették az előadást, ami így akadozik és nem működik úgy, ahogy kellene. Az Álmodozók így kevéssé tudott magával ragadni, sajnos lemaradt a színpadról Bertolucci filmjének különleges atmoszférája.