A színház bejáratánál Márta István fogad, aki a színház igazgatói székét átmenetileg vasutas pályára cserélte. Lyukasztja a jegyeket, a darab kezdetét pedig nem csöngetéssel, hanem sípszóval jelzi. Nem általános ez a fogadtatás, a színház a Keleti pu. 50. jubileumi előadásának alkalmából készült ezzel a kedves és frappáns meglepetéssel, sőt a darab után húsz szerencsés a színpadon pezsgőzhetett a társulattal, ill. a darab egyik írójával, rendezőjével, Rudolf Péterrel, aki a zseniális Üvegtigris és a szintén nagyszerű Beugró miatt vált sokak nagy kedvencévé.

A Keleti pu. töretlen sikere és Rudolf Péter személye miatt fergeteges, sziporkázó humorú darabra számítottam. Poénokban nem is szenvedett hiányt az előadás, de koránt sem ütött akkorát, mint ahogy vártam. Bár a darab írói (Rudolf mellett Búss Gábor Olivér és Hársing Hilda) különösen jól ráéreztek a pályaudvari jelenségek bemutatására és kifigurázására, két felvonás erejéig mégsem tudok a bosszúságokon, emberi hülyeségeken, primitívségeken, züllöttségen, kilátástalan sorsokon nevetni, de még komolyan sem tudom venni azokat, mivel az elrontott arányok miatt túlhangsúlyozottá, agyonrágottá válik a darab társadalmi üzenete.

Emellett úgy érzem, hogy a darab koncepciója is visszaütött. Az elején viszonylag jól működött, hogy nem voltak főszerepek, a színészek jelenetenként váltottak karaktert. Ezzel egyrészről visszaadták a pályaudvarok nyüzsgését, másrészről viszont pont emiatt fáradt ki idő előtt az előadás. Az egész ugyanis nem rendeződik egységbe; kuszán, egymás mellé hajigált pillanatképeket kapunk csupán, amelyek közül jó néhányat a kelleténél hosszabb ideig vagy túl sokszor nyomnak le a néző torkán. Derzsi Jánosra is szinte csak szerencsétlen szerepeket osztottak, így számomra az ő színpadi jelenléte hamar idegesítővé vált, Fodor Annamária ugyan jól adta elő a buta nőt, de neki is túl sokszor kellett libát játszania. Egyedül Pokorny Lia karakterein tudtam igazán jókat derülni, ő mocskosul jól nyomta a kurvát, na meg a jósoló cigányasszonyt is.

Ne higgyük azonban azt, hogy csak a lecsúszott rétegekre helyezi a hangsúlyt a Keleti pu. Kalauzokon kívül balett-táncosokat, kapcsolati krízisbe sodródó tanárnőt és könyvesboltost is láthatunk, de idegbeteg, sznob anyuka és tévések is megjelennek. Ilyen tekintetben tehát nem egysíkú a darab, de a sokszínűségre való törekvés miatt izzadságszagúvá válik. Tökéleteset szerintem egyedül Zeke Edit díszlettervező alkotott, egyszerűen zseniális Keletit álmodott színpadra, de ezen kívül, összességében a Keleti pu-t igazán sem értékelni, sem élvezni nem tudtam. Valószínűleg azért sem, mert egyik pályaudvarunk kellős közepén sem szívesen időzünk pár percnél többet.