Sokkal kevesebben voltak, mint amire számítottam. Tudom, ez a Monotánc fesztivál nyitónapja, és van ennél erősebb felhozatal is, de a külföldi vendégfellépő ezen a napon állt színpadra. És bizony sokat veszített az, aki kihagyta.
Nagy Csilla: Nos?
A fesztivál nyitódarabja ez. Kellően könnyed, bohókás, fiatalos, akár a koreográfusa. Ráadásul maga is írta, előadni így még könnyebb. Feláll a színház lépcsőjére. Zavartan méricskéli, megüti-e magát ugrásnál. Néhány mozdulat, aztán int, hogy kezdene. Ugrál, játszik, táncol, mint egy gyerek. Mint mi is, amikor lenn állunk az udvaron, és azt hisszük, nem lát senki. Ugróiskola felnőtteknek.
Majd végigszökell a fél hallon, bemegy a galériába, és ott táncol. Lengeti a karját jobbra és balra, dúdolászik, visszatáncol, gondolkodik, képet néz. Felhőtlen és gondtalan.
A darab csúcsa pedig az, hogy lemegy félig spárgába, kitartja magát, és azt mondja, “hát, ennyi!”, és természetesen mindenki tapsol. Pedig ez beugratás, vallja be, csak azért csinálta, hogy tapsoljunk. Mindenki nevet, és egy pillanat alatt megszeretjük ezt a lányt. Rég láttam olyan koreográfust, aki ennyire közvetlenül kezeli a közönséget, és aki ennyi sajátos humorral szólal meg. Ez szokatlan, ez valami új.
Nagy Csilla – Nos? (fotó: port.hu)
Jakub Truszkowski – Ernst Süss: bodyScapes
Már vagy egy jó év óta nem írt senki darabot a tánc lejegyezhetőségéről. Ez azonban jóval többet mutatott meg a táncból – a mozgásból úgy általában. És a mozgás mélyén megtalálta az embert, mindennek a kiindulópontját. Képzeljünk el egy vásznat a színpadon, amire a kivetítő a közelben lévő 4-es villamos végállomásának zebráját vetíti. Hétköznapi pillanatok: egy férfi kidobja a sörösdobozát, járókelők várnak arra, hogy elindulhassanak, egy gyerek ugrabugrál az utcán. Öreg nénike nézelődik, egy férfi közben barkás virágot cipel.
Aztán képzeljük hozzá a táncost, aki lép, és formagyakorlatokat végez. Majd lekapja a vetítővászon egy részét, és a kivetítőn megjelenő mozdulatsort is végigcsinálja. Csak a vetítő mögött. Tudás, pontosság, precizitás, ötlet. Eljátszanak még a kivetített figurával, és elkezdik lejegyezni: vonalak a csontok, a fontos izomcsoportok pedig pontok. Nyilakkal jelölik az irányt. Sajátos kotta jelenik meg az alkotó mellett, mintha maga a zene táncolna, és mellette csak az üres lejegyzés volna. Aztán az utca emberét játsszák el: bizarr és vicces figurák, a háttér pedig a nagy űr, feketeség. Majd elkezdenek minden mozdulatot lejegyezni, minden egyes figuráét, néniét, gyerekét, táncosét, és egymás mellé teszik. Úgy, hogy a tömegből csoport legyen.
Ez a darab az, amiért reggel megérte felkelni.
Pataky Klára: Pillangó ballada (előadó: Nagy Csilla)
A lánynak csak a haja látszik. Fehér ruhában van, és körülötte tüllszoknyácska. Tőle távolabb pedig egy babafej van, pont olyan hajú, mint ő. Körülötte néhol elszórva kövek, és egy reflektor világítja meg.
Ő a báb, ez egész nyilvánvaló. Majd elkezdi magát kibontani: levágja magáról a szoknyát, és a hajába is bele-belevág. Borzalmasan gyönyörködtető. Öncsonkítás, és az ember maga magát formálja. Sallangok nélküli szépséggé válni – azt hiszem, ez az, amire mindenki vágyik.A lány repked, körbe a teremben, a színpadon, a fénynél megáll, nekünk végig háttal áll, és ez annyira szokatlan, és annyira jól mutatja bebábozott hernyólétét, hogy végigfut a hideg a hátamon. Majd egyszercsak szembekerül velünk és az egyik reflektorral. Bogárszerű, zárt szemekkel katatóniásan rezgeti a kezét, üti a fejét, és egyszercsak kinyitja a szemeit. Rémisztően szép.
Csak túl hosszú. Még repked egy darabig így, és már unjuk. Túl sok, kliséssé és ismétlődéssé válik az egész. Majd egyszercsak megáll egy hirtelen fehérre világított falrész előtt. Átöltözik – átalakul. És a pillangó kirepül. Sokkal csúnyább, mint eddig volt, és ez még semmi. Ugyanazok a mozdulatok, ám sokkal hanyagabbul megcsinálva. A vége egyszerűen össze van csapva. Oké, hogy a báblét szebb, mint a kinyílt pillangó, de ez így kevés.
Linkek: