Erre a napra nem a nagy nevek miatt mentem. A nagy nevek szinte boldog-boldogtalant bevonzanak, de engem mégis inkább a női szólók érdekelnek. Mert a koreográfusuk ugyanaz, mint az előadójuk. Leginkább ez lesz egy belső vallomás, egy kitárulkozás néhány pillanatra, nem pedig az, amit a nagy színházteremben láthatunk. A kamaraterem úgyis intimebb közeg, bár annyian vagyunk, hogy el sem férünk már benne.
Ladányi Andrea – Alice B
Bevallom, én valami füves süteményre, vagy leszbikus párkapcsolatra számítottam a cím alapján, hiszen Alice B volt Gertrude Stein élettársa, és női fele. A nőiségben kivetnivalóm nincs, Ladányi Andrea még mindig tökéletes mozdulatain úgy tűnik, nem fog az idő. 
Szép, erős, pózol, remeg, nőies. Az estélyi ruhát, mint külcsínyt pillanatok alatt levedli, majd vörös fehérneműben táncol tovább. Remeg, őrjöng, próbál normális maradni egy olyan világban, ami elvárja, hogy magassarkú cipőt hordjon.
Közben mozdulataival szinkronban egy dobos zenél, vagy inkább zajong, aki levágott karú szmokingot visel. Olyanok ők, mint egy beteg hollywoodi party, ahol minden az őrület határán táncol. Négyszög, háromszög és kör alakú fények láthatók, mindegyikben más póz, más megnyilatkozás. Majd a katarzis határán a művésznő felkapaszkodik a baletthintára, bepörög, átfordul. Bevallom, erre a részre vártam a darab eleje óta. Ez után elhal, lebukik, összetörik a földön. Aztán, hogy személyes kudarca teljes legyen, még a dobos is hozzávágja az ütőket. Ha nem ez lenne a vége, nem Ladányi lenne.
Nekem túl erős ez önvallomásnak. Szerintem a lélek finomabb és törékenyebb valami, nem tíz perc fékeveszett tombolás.
Frenák Pál – Mennono
Várnagy Kristóf csodálatos előadását láthattuk, de nekem mindig az az érzésem ilyenkor (ha nem a koreográfus az előadója a darabjának), hogy ez csak felvett póz. Persze lehet azonosulni más darabjával, de a monotánc szerintem pont azt kívánná meg, hogy az alkotó legyen az előadó is egyben.
Belső vívódás, önazonosságkeresés, a végén egyesülés és az ettől való pánik, félelem a darab maga. Mindez olyan kivitelben, és olyan mozdulatokkal, hogy nem tudod, rosszul légy, vagy örülj az egésznek, csodáld az izmok játékát, vagy keresd fel a mosdót, de nagyon sürgősen.A hangszóróban pedig megszólal néha a belső hang, és utasításokat ad, mintha isten volna. Ám kijelenti, hogy csak a te fejedben létezik, örülj neki, hogy ezt legalább tudod.
Várnagy Kristóf (fotók: Dusa Gábor, monotanc.hu)
Aztán lassan, egyszerre félve, iszonyodva és reménykedve belesétálsz a vízbe, önmagadba, a tudatalattidba, és mintha az egészet képes lennél magadra húzni, egy óriási kék vásznat tekersz a testedre, és elveszted a határaidat.
Hadi Júlia – Négyen voltak
A főhősnőnk mintegy lepke módjára nyílik meg előttünk négy különböző megvilágításban. Gyönyörű mozdulatokkal, ötletesen kezeli a teret, és kibontakozik előttünk. Megnyílik, felhajtja a hosszú nadrágját. A viszonylag biztos kezdetből kiválik, mégis mennyire bizonytalan belül az alkotó: sérülékeny, érzékeny teremtmény. Igazi belső monológ az önmagunkhoz való viszonyról.
Gold Bea – Kívánság
A koreográfus ugyan személyes kedvencem, mégis kidolgozatlannak tűnik az alkotás. Megjelenik egy faággal a hátán, melyre szalagok vannak kötve, mintha kelta erdőtündér lenne. Ebből még sülhetne ki jó, de nem pontosak a mozdulatai, mintha minden spontán lenne. Körbetáncol, a fejét gyakran támasztéknak használja, bíztató módon jó a kontaktja a földdel. Majd egy kis rakás gallyat ugyanolyan szalaggal ellátva megzúz, mintha nem teljesültek volna az álmai, mintha azok is kívánságok lettek volna. Aztán megbékél, körberendezi az ágacskákat, és imádkozik hozzá. Kicsit Artus íze van a dolognak, kicsit Szentivánéji álom, de ide nem igazán illik. Olyan, mintha narratív tánc lenne, és nem belső kinyilatkoztatás.
Buday Melinda – Déli álom
Buday Melinda Limón technikájával dolgozik, mégis nagyon érzéki és nőies módon teszi mindezt. Minden apró kis mozdulata a helyén van, minden vállrándítása csábít, minden mozdulatában benne van a szerelem utáni vágy, a nőiesség, a végtelen könnyedség, a finomság és az elegancia. Hiába köp a földre vizet, hogy a végén szétkenje egy körben, nem találok benne semmi kivetnivalót, helyén van ez. Minden reflektor kör alakú fénycsóvát vet, hogy még fokozza a gömbölyűséget, a nyugalmat, a kerek egész létet, a tánc pedig csak akkor lesz intenzívebb, amikor férfi hangja is hallik. Finom arányérzékkel használja a teret, a földet és a levegőt, minden a nőiességről és a szépségről szól.
Szeretnék én is csak fele ennyire csábító lenni. Ez az este tetőpontja.
Buday Melinda
Virág Melinda – Volutabrum/Vedlésmonológ
Az este legsajátosabb darabja kétségtelenül ez. A koreográfus szoborszerűen jön be, tetőtől talpig rászáradt már a gipsz, amit rákentek, és fehér gézruhája cafrangokban lóg róla. Ahogy jön, potyog a gipsz, mint egy bizarr külső héj, tényleg vedlik. Szanaszét szórja a gipszet maga körül, minden egyes mozdulata szó szerint recseg. Csodaszép mintákat szór a földre gipszből, fokozatosan veti le a kígyóbőrét. Majd egy edényben gipszet kever ki, és mintegy végső stádiumaként az átalakulásnak, betapasztja vele a száját. És átalakul. Lassan mozgatja az arcát, a rászáradt gipsz leesik. Leveszi a ruháját is, mellbimbóit benyomja a mellébe, megfeszíti a hasát, a reflektor pedig csak a felsőtestét mutatja.
Férfivá alakult. Freud örülne, én csak eltöprengek azon, hogy vajon a világban az emancipáció még mindig ott tart-e, ahol képzeljük, hogy tart. Vagy egyszerűen csak felcserélhetőek a nemek?
Linkek:
Korábban a Kultblogon: