Gergye Krisztián talán Frenák Fiúkjára és Csajokjára gondolt, amikor megalkotta a T.E.S.T. I-II. darabokat. Női- és férfitestek szépségének bemutatására törekedett, és ennél jóval többre. Minden egyes “szerep” tulajdonképpen személyre szabott, az előadóművész testét és lelkét kívánja megjeleníteni.
Merthogy a koreográfus az általa ismert művészeknek írt minden egyes izomrándulást ebben. Róluk. Nekik. Tulajdonképpen lírai vallomása ez minden előadónak. Bár nem mindegyik táncos, mozgásuk mégis tökéletes, merthogy annyira mélyről fakad. A két darab tulajdonképpen együtt él igazán, én mégis az elsőt mondanám a jobbnak, ami remekül mutatja az alkotó gondolatait a női nemről általában.
T.E.S.T. I. – szóló hét női testre
Hogy legyen valami általánosan levonható igazságtartalma a darabnak, a hét hölgy hét különböző karakterét testesíti meg a női nemnek. Van kislányos nő, férfias nő, rokokó pufókság, gésa, domina, a klasszikus szépség és a klasszikus bombanő. Mindegyik a maga kis saját univerzumában létezik, külön világítással, hiszen mindegyik szólódarab. Mégis együvé tartoznak, mintha egyazon gyűjtemény tagjai lennének. Mindegyik lány fekete 
ruhában van, az egyetlen kivétel rokokó angyalkánk, aki bizarr szabású krinolint hord a fekete fűzője alatt, az abroncsot magát műanyagcsövek képezik. Mindegyik lányhoz tökéletesen illik a smink, ami a koreográfusnál megint csak nagyon fontos, része a darabnak: a gésánál piros szemfesték van, a rokokó leányzót szépen lekenték hófehérre, a bombanőnk ajkát kipirosították. A fiús lánnyal nem csináltak semmit – és azt hiszem, ez így van jól.
Az irányított fények egyenesek – ami őszintén szólva meglep -, és ezek mentén haladnak a táncosok. Minden egyes szereplőnél többféle zenét hallunk, hogy még több oldalukról mutathassa be őket a koreográfus. Gergye kiemeli az általa legszebbnek ítélt testrészüket, mindegyik szereplő valami olyan jellegzetességét mutatja meg, ami keveseknek adatik meg. Így például egy csodaszép, kidolgozott, izmos, tökéletes hátat látunk a második szólóban, vagy a rokokó pufókságunk keblét csípve mutatja be magát.
Krisztiánt az ember a hibátlan arányérzékéért szereti – többek között -, ez itt is kiragyog a darabból. A 3:4 felosztású intermission pontosan metszi a darabot, a keretességéről pedig már ne is beszéljünk. A meghajlásban minden egyes hölgy a maga jellegzetességét, mintegy lerövidített szólórészét mutatja be a végén, és összeállnak egy áttetsző függöny mögött vörös bársonyra állva. Mintha egy nippgyűjtemény lenne testük önnön tökéletességében, a koreográfus polcán.
T.E.S.T. II. – szóló hét férfi testre
Az előző darab sikerén felbuzdulva jött létre ez a második darab. Itt is mindegyik szereplő egy-egy külön karakter. Az első darabbal ellentétben itt nagyon változatos színűek a ruhák, hogy még jobban illeszkedjenek a koncepcióba. Sőt, még különböző bizarr színűek a hajak is. Kék, piros, piros-zöld, piros-fekete – hogy kiemeljék a karaktereket. A színpad fényei most gömbölyűek, és egy nagy, fehér porral beszórt kör van a színpad közepén. Ezt a darab alatt gyakorlatilag széthordják, ami a fekete színpadot lassan szürkéssé árnyalja.
Itt is minden szereplőnek külön karaktere van: feminin férfi, még fiús, hosszú hajú Jézusfigura, maga a megtestesült rossz, szamuráj, az érett férfi, és maga a koreográfus – ő a nulladik. Kiindulási pont ez mindannyiuk számára. Minden táncos a maga képességei szerint táncol, vagyis aki nem hivatásos, az nem kap nehéz feladatot. Széles a skála a profi előadóművészek tánctudása között, a tökéletesség pedig maga a koreográfus. Alfa és omega lenne ebben a darabban ő, valahol énkeresés is, hiszen ő is férfi, és megpróbálja elhelyezni magát ebben a különös viszonyrendszerben. Mégis nagyon életszagú a darab, jellegzetes figurái az életnek a karakterek.
Személyes kedvencem a rosszfiú, aki kicsit Dart Maul-szerű hajfestéssel jelenik meg, és olyan kisugárzása és kiállása van, ami már önmagában elsöprő erejű; a mozgása harmonikus, mégis férfias erőt és a “sötét oldal” hívását sugározza. Ősz hajú szamurájunk, aki acélkék ruhában táncol, olyan mozdulatokat alkalmaz, mintha valójában keleti harcművész lenne, mintegy ellenpólusaként az előző szereplőnek. A többi karakternél nem érződik ennyire nyilvánvalóan az ellentétesség.
A darabot ugyanúgy metszi, mint az előzőt, és mosolyra nyílik a szám. Szeretem az emberi arányokat, megnyugtató és harmonikus világot sugallnak. A meghajlás is a darab része: minden egyes táncos előjön és meghajol, míg az áttetsző függöny mögött a tulajdonképpeni ellenpontja megy el. Az elvárható legnagyobb ovációt és tapsot kapja a darab, nincs teltház, mégis többször visszatapsolják őket. Csendben remélem, hogy a díjat idén Krisztián teheti zsebre. Nagyon megérdemelné. Azt hiszem, ez az a két(?) darab, ami a monotánc lényegét ragadja meg.
Linkek:
Korábban a Kultblogon: