Jó tíz éve történt, hogy először hallottam Anouilh drámájáról, a Becket, vagy Isten becsületéről. Azóta szeretném látni színházban. A darab témája, morális kérdésfeltevése, a barátság, érdek és hit konfliktusai mindig aktuálisak és húsbavágó fontosságúak a gondolkodó-érző ember számára. Október 26-án végre eljött a pillanat, amikor a Magyar Színház előadásában, kevesebb, mint egy hónappal a premier után láthattam ezt a “moralitásjátékot”.
Ez az egyébként kíváló színdarab II. Henrik angol király uralkodása idején játszódik, amikor a győztes normannok és a leigázott szászok közötti villongások még bizonytalanná teszik a fiatal normann király és udvara regnálását. Ebben a nehéz és veszélyes helyzetben barátkozik össze az uralkodó Becket Tamással, az ifjú szász diakónussal, akit kegyencévé és legfőbb tanácsadójává tesz. Kettejük barátsága áll a történet középpontjában, amelyre a vészterhes idők rányomják fájdalmas bélyegüket.
A történet konfliktusa a kancellárrá tett Becket és Henrik között bontakozik ki. A király végig azt a társat keresi Tamásban, akivel együtt ihatott, nőzhetett, vadászhatott. Ő nem vár többet. Becket azonban gondolkodó, erkölcsös férfi, aki míg tanácsokal segíti barátját a kormányzásban, kíváló politikusként igyekszik védeni népét, a szászokat is. Hamar belejön a rá osztott szerepekbe, és mindig mindenhol saját magas és egyre magasabb erkölcsi mércéje szerint tevékenykedik. Amikor a kétségbeesett király a klérussal folytatott végtelen küzdelmének lezárását reméli azzal, hogy Canterbury érsekévé teszi az embert, akit valaha a legjobban és egyedül 
szeretett, el is veszíti Becket Tamást. Tamás ugyanis mérhetetlen fájdalommal a szívében, de elfogadja a rá osztott szerepet, és ezzel szembe is helyezkedik királyával, és legerősebb ellenfelévé válik. Innentől kettejük kapcsolatát társadalmi rangjuk és érdekeik ütközése mételyezi meg örökre.
Nem kis vállalkozás a Csiszár Imre rendezésében színpadra állított darab. A témaválasztás nem igér könnyed szórakozást, de még a katarzis sem olyan egyértelmű. Egyszerű technikai és színészi eszközökkel dolgozik, ez sokkal nagyobb súlyt ad a mondanivalónak, aminek ebben az esetben döntő jelentősége van. Az egymást követő színek filmszerűen jelennek meg, kevés a statikus kép, mindig mozgalmas és változó a látvány. A rendező végig a klasszikus színház eszközeivel dolgozik, nincsenek speciális effektek, forgószínpad vagy vetítés. A díszlet egyszerű és tökéletesen betölti a szerepét. A színpad felett négyhajónyi katedrálisboltozat jelzi, hogy az egyház jelenléte a szereplők mindennapjaiban folyamatos. Ez a díszletelem végig a szereplők fölé hajol. A két legizgalmasabb pillanat színpadkép szempontjából, amikor a két főpap, a pápa és tanácsadója fűzi egymásba az egyházi (és világi) politika szálait, illetve amikor Henrik király Becket sírjára hajolva várja, hogy vezeklésképpen, bűnbocsánatért esedezve megkorbácsolják.
Ez az izgalmas, mozgalmas előadás különösen a főszereplőktől kíván hatalmas fizikai és lelki teljesítményt, akik összességében jól hozzák ezeket a nehéz, emberpróbáló alakításokat. A főszereplők közül Mihályi Győző feladatát érzem egyszerűbbnek. A szelíd és férfias orgánumú színész végtelen eleganciával és nagyvonalúsággal vezeti végig Becket alakját a drámán, végig hitelesen, végig egyszerűen. Csak ritkán önti el a pátosz, karakterformálása többnyire hihető, jó alakítás. Hozzám személy szerint Becket alakja állt közelebb elhivatott, szilárd, erkölcsös magatartásával. Mihályi játéka alapján elhittem, hogy ennek az embernek a becsület többet jelent, mint az érdek vagy a haszon.
Őze Áron II. Henrik figurája a nagyobb falat. Amíg Becket érzéseiről, érzelmeiről igencsak keveset tudunk meg, addig a király a szó valós és átvitt értelmében is meztelenül áll előttünk. A rendezői döntés, ami II. Henriket többször is ruháitól megfosztva állítja elénk, minden bizonnyal azt igyekszik alátámasztani, mennyire gyenge és kiszolgáltatott az, akit érzelmei és szenvedélyei uralnak, még akkor is, ha király. Őze sokszor patetikus, harsány, akkor a legjobb, amikor a humor vagy az őrület hangján szólal meg. A féktelen, néha játékos, néha dühöngő király megformálásával Őze kiváló színészi kvalitásait bizonyítja, de a katarzis-élmény számomra elmaradt.
A darab hálás mellékszerepeket tartogat. A megbecsülésre, elfogadásra áhítozó, anyósával konspiráló királyné, Gregor Bernadett, a “jófiú” becsületbajnok, francia király, Bede Fazekas Szabolcs, a tragikus sorsú szerető, Gwendoline, Ruttkay Laura alakításában kel életre. 
Papok, szerzetesek, politikusok és katonák állnak egymással szemben, tárgyalótermekben, a harcmezőn, hol pedig sokkal sötétebb tartományokban, ahol az árulás és a bosszú árnyai borulnak rájuk. A mellékszereplők színes kavalkádja némi lehetőséget biztosít mosolyra, kikapcsolódásra, ők adnak külső, kívülálló perspektívát az események megértéséhez. A dráma valódi mélysége azonban Henrik és Becket kapcsolatában jelenik meg. Köztük forr ki Tamás elhivatása és áldozathozatala, melyben vértanú-szentté dicsőül.
Nagy és becsülendő vállalkozás színpadra állítani Anouilh művét. Fontos, alapvető, mindig aktuális kérdéseket feszeget ez a nagyon nem könnyű darab. Ezeket a kérdéseket azonban nagyon ritkán tesszük fel magunknak, ezek a gondolatok nem részei mindennapjainknak (sajnos, teszem hozzá), mégis érdemes jobban elgondolkozni rajtuk. Ez a két óra tökéletes alkalom, hogy a néző szembenézzen saját erkölcseivel, ami nem könnyű feladat, de szép és fontos lehetőség.
Linkek: