Hétfő estére sikerült jegyet szerezni arra, amire elvileg már képtelenség volt, és megnézni a Nemzetiben a nagy újraegyesülős Törőcsik-Bodrogi névvel szétkürtölt Bundát. A dolog egyébként nem róluk szólt, és legalább annyira volt isteni, mint csalódás. Tehát.
Az egész sztori azzal kezdődik, hogy adott egy szegény család egy nagyon elszánt asszonysággal (Törőcsik Mari), aki ugyan elvesz ezt-azt a gazdagabbaktól, csak hogy helyre álljon a társadalmi balansz, nameg hogy ő is egy kicsit jól járjon, de ettől függetlenül még végtelenül becsületesnek gondolja magát – és gondolják ezt mások is róla. Aztán ott van a gazdag uraság (Bodrogi Gyula), aki nem érti, miért tűnnek el folyton a dolgai, egyik a másik után, és napi rendszerességgel jár perelni a helyi bíróságra. Végül pedig van még egy saját arisztokrata bájától olvadozó elöljáró (Benedek Miklós), aki a törvény betűjének betartatásánál többre tartja saját értékeinek érvényesítését.
A cselekmény középpontjában végig a lopások ügyének felgönyölítése és a tettes kézre kerítése áll – látszólag. Valójában pedig arról van szó, hogy mindenki csak a saját ügyét védi, az igazság pedig nem létezik, sőt, olykor a szemünk előtt se látjuk a fától a forgácsüzemet.
A hivatalos megnevezés szerint ez a darab legtöbbet játszott tolvajkomédiája, valójában tényleg komédia és végtelenül szórakoztató, de a végkifejlett miatt kap az egész egy olyan csavart vagy élcet, ami beletesz annyi gúnyt az egészbe, hogy kicsit tragikomédiának érezzük a történteket. A levezetés elvarratlan, ami olyan hirtelen rántja össze a színpad függönyét előttünk, mint ahogy az egész elkezdődött, azt se tudjuk mondani, hogy fapapucs, csak tapsolunk, mert muszáj, aztán hazamegyünk elmesélni, hogy “hát… egyszer csak vége lett”. Értem én a mély és súlyos mondanivalót, de valahogy még így is kevés.
Egyébként a díszlet nagyon szép, a mindent átható fakó fehérség ugyan a havat szimbolizálná első sorban, mégis benne van a nyomorúság kopottsága és egyben az előkelőség tisztasága. A színpad transzformálása időről időre egészen elképesztő, Dalí festményeire emlékeztetett, ahogy három dimenzióban csúszott szét a tér, kiemelve a felvonásokat záró dialógusokat. A színészi játék pedig már önmagában zseniális, Törőcsiket színpadon látni feledhetetlen. Ezért például simán megérte.
6.8/10