Nőről, férfiról, emberről – mozdulatművészet a Nemzeti Táncszínházban

Nem is tudom igazán, mit írhatnék a Tükörfényben című előadásról, amikor valójában azt szeretném mondani, hogy az év darabját láttam. Vagy hogy végre van valaki, aki úgy képes elmondani valamit a kortárstánc nyelvén, hogy közben harmonikus, sallangmentes, kerek egészet alkot. Vagy hogy végre másként beszéltek nőről és férfiról, érzékiségről, és olyan témát boncolgattak, ami nem művészieskedő, nem elvont formákat és fogalmakat taglal, hanem arról szól, ami az ember számára a legfontosabb – az emberről.

Kevés kis költségvetésű, kísérleti darab kerül be a kortárs táncok közül a Nemzeti Táncszínházba, ám ami bekerül, szinte biztos, hogy jó.És hogy őszinte legyek, még kevesebb olyan mozdulatművészettel foglalkozó társaságot ismerek, akik ennyire lelkesek, mint a Mozdulatművészeti Stúdió és az Orkesztika Alapítvány dolgozói. A koreográfus-rendező Pálosi István számomra eddig csak szimpatikus dolgot alkotott, sokoldalú személyiség, gyerekdarabtól kezdve a narratikus táncig mindent csinált már, Gajárszki Mártont pedig már a híre alapján látnom kellett. Minden együttállt tehát ahhoz, hogy valami zseniálisat tudjanak létrehozni az alkotók, és ez maradéktalanul sikerült is.

fotók: Kővágó Nagy Imre

A színpad a Mozdulatművészeti Stúdió színháztermét idézi: fehér balettpadló, fekete leplekkel eltakart könnyűszerkezeti elemek, hátul pedig kivetítő. Ami mégis különleges, az a két-két rojtos, konyhafüggönyszerű fehér anyag, ami nem másra való, mint hogy megtörje és feldarabolja a kivetített képeket és videókat, így egyszerre háromféle “vásznon” nézhetjük őket, mégis, egyik sem egész, mindegyik törött, ám kiegészítik egymást, és nem létezhetnek egymás nélkül.Akár férfi és nő. Ám mégsem építkeznek ennyire erős szélsőségekre, sőt, az előadás szépsége pont abban rejlik, hogy megmutatja a hasonlóságokat és különbségeket férfi és nő között.

A táncosok testszínű ruhát viselnek, mintegy szolídan érzékeltetve a mezítelenséget, míg a háttérben a vetítőn csodaszép emberi testek tűntek fel.Mégsem az érzékiségen van a hangsúly, hanem a nyíltságon, a szépségen és az őszinteségen. A két táncos, férfi és nő szinte ugyanazt táncolják, és igazából csak a miként különbözik. Ugyanazokat a felületeket és egymást használják tükörnek. Ahogy táncolnak, egyszerre érzékeljük a nő nőiességét, a férfi keménységét, és azt, hogy mindketten mennyire emberek.Magunkra ismerünk.

Graham fantasztikus járásával haladnak, Limón gördüléseit használják, és annyira harmonikusan és finom mozdulatokkal mozognak, mintha egy keleti táncelőadást látnánk. Valami lágy, melankólikus, de azért ütemes elektronikus zenét hallunk, a háttérben pedig a fotók villannak fel, amiket Eifert János készített.

Majd változik a kép: a táncosok mégis úgy döntenek, hogy kettétépik a valóság szövetét. Fénysáv jelenik meg az összeragasztott fehér balettpadlón, pont az illesztéseknél, és a két táncos, mintha a fényt húzná-tekerné fel, szedegeti. Magamban elsuttogom, mekkora ötlet, és mennyire pontos a megvalósítás! Felgöngyölik a talajt, ami eddig ártatlanul fehér volt, ez után középütt fekete. Érzéki zene hallatszik, a lány, mintha a kifutón lenne, illegeti magát, a fiú pedig go-go-t táncol közben. Két véglet, ami eddig azonosság volt – férfi és nő. De nem mindegy, melyik melyik?

Majd a balansz helyreáll ismét. A dichotómia kiteljesült, ismét egymás felé közelednek a táncosaink. Ismét megtalálják az összhangot önmaguk tükörképével, a másik emberi lénnyel. A tökéletesen keretes-tükrös darab érzetét az alappozíció felvétele adja, no meg természetesen az elején hallott zene.

A tudatalattim csendben bizsereg, miközben pirosra tapsoljuk a kezünket, hogy Pálosi mindent tud az arányokról, kezet rázhatna Leonardóval, és konstatálom, hogy április 15-én ismét látható ez a csoda. Már csak azt kell kitalálnom, kit hívok el társaságnak.

Linkek: