Manapság a klasszikus kabaréműfajt (legalábbis a televízió képernyőjéről) kiszorították a végtelenül lebutított valóság show-k és a hétköznapi szórakoztatás magasabb szintjét is (talán) megütő talk show-k. Fénykorukat élik a jobbnál jobb egyszemélyes produkciók: a stand up comedy-k, az amerikai példa alapján született show-manek egész estés műsorai. Ilyen környezetben valahol, ha ez furcsán is hangzik, de régimódinak, sőt középszerűnek tűnnek a többszereplős jelenetekben előadott kabarék. Hol van ma már Hofi Géza? Hol van az Uborka vagy a Szeszélyes évszakok? Hova tűnt a Gálvölgyi-show népszerűsége? A szórakoztatóipar átalakult, a Mikroszkóp Színpad viszont szinte változatlan.
Sas Józsefről és társulatáról mindig azok a sok évvel ezelőtti, otthon töltött szilveszter éjszakák jutnak eszembe, amikor félóránként arcot mostam, hogy legalább az éjféli Himnuszig ébren maradjak, miközben a család az ünnepi műsorokat, köztük a Mikroszkóp Színpad szilveszteri felvételét nézte a tévében. Nem emlékszem féktelen nagy röhögésekre, de azt bizton állíthatom, hogy a mikroszkópos kabaré körülbelül egy órája alatt azért halvány mosoly ült az arcokra. Mert mégis csak kellemesek ezek a naivan, bájosan, élénk gesztikulációval előadott játékok.
Ezért nosztalgikus volt a belépés az 1967-ben alapított Mikroszkóp Színpad épületébe, és élőben találkozni a tévéből ismerős színészekkel. Az újdonságot a kabaré főszereplője, a vendégszínészként számon tartott Hernádi Judit jelentette. Szakíts, ha bírsz! avagy elveszett Paradicsom című estjén természetesen a Színpad kemény magja is szerepelt (Aradi Tibor, Beregi Péter, Heller Tamás, Karsai István, Kokas Piroska, Szántó Szandra, Varga F. József), de a színésznő produkcióját Verebes István közreműködése is színesítette. Hernádi karaktere mindig is szimpatikus volt, egy-egy grimasza, affektálása azonnal nevetőgörcsbe szorítja a gyomromat. A darabot a színészek közösen írták, tehát hamisíthatatlan mikroszkópos hangulat uralkodott, ami tévéképernyőn keresztül nem hatna, de élőben ugyebár teljesen más az atmoszféra. Mert még egy béna poén is kuncogással zárul, mivel nem lehet megállni a mosolygást, ha a mellettem ülő Teri néni szívből jövően, őszintén kacag. És tényleg csókoltam a Teri néniket, mert az ő korosztályuk volt a domináns, az ő jókedvüknek is köszönhettem a sajátomat. Az átlagéletkor bizonyította, valóban nem a fiatalabb generáció alkotja a klasszikus kabarék közönségbázisát. Meg is jegyezte a mellettem ülő idősebb házaspár: “Azért nézz körbe, inkább csak hatvan és a halál között vannak itt.” Igen, tényleg inkább nekik szólnak ezek a hagyományos, “régimódi” kabarék.
Konkrétan mit kaptunk Hernáditól? Szakítást, még pedig sokat, ugyanis rengeteg mindennel lehet szakítani: férfival, nővel, munkával, pártokkal, barátokkal, kollégákkal vagy az országgal. Természetesen a házasság, mint intézmény kifigurázása volt a fő motívum, de változatosságot jelentett, hogy Hernádi hol dalban, hol pedig prózában avatott be minket a szakítás rejtelmeibe. Közben persze a fent említett mikroszkóposok is hozták a már jól megszokott játékukat. Nem mondom, hogy brillíroztak, mert sok éves tapasztalat eredményét láthattuk, amely igaz, remek volt, de mégiscsak megszokott a teljesítményük. Verebes szerethető volt a rigolyás, féltékenykedő öreg férj szerepében és közvetlen konferanszió volt, Hernádi pedig szó szerint mindenkinek a bőrébe bújt: hamisan éneklő parasztlány, szomorkodó színésznő, bohóc, hisztis feleség, esetlenül ugráló balerina, no meg idős kisnyugdíjas. A különböző szerepekkel és jelenetekkel teljesült az est elején lefektetett cél: a nézők is szakítottak a napi gondokkal és a feszültséggel.
Szakítottam már ezelőtt sírva, de úgy még soha mint most, mivel hébe-hóba azért előfordult, hogy sírva röhögéssel zárult egy-egy Hernádi-féle elválás. Az egész pedig tényleg azokat a régi kölyökpezsgős szilvesztereket idéző, kedves kabaréeste volt. Természetesen az ébren tartó arcmosások nélkül.
Link: