Alföldi alig két és fél évig állt Budapest egyik legizgalmasabb kulturális szellemi műhelyének, a Bárka Színháznak élén. Ez alatt az idő alatt számos kifejezetten izgamas, újító produkció került a Bárka színpadaira. Alföldi aztán 2008-ban fogta magát, és néhány jól bevált alkotótársával együtt átnyergelt a Nemzetibe. Én pedig most végre eldöntöttem, hogy megyek utána, s megnézem, mit csinál a Duna partján, a gyönyörű új épületben. Nem állítom, hogy végleg megvontam a bizalmam, de sajnos Botho Strauß művének adaptációja nem győzött meg. Pedig maga a színház nagyon pozitív benyomást tett rám, szép belső tereivel, kiváló személyzetével és hangulatával.

Strauß Parkjában a szebb napokat is látott tündérkirály és királynő mutogatósbácsiként és -néniként vegetál egy olyan világban, amely már nem vevő rájuk. A varázslat, a mágia, a bűbáj és minden régi trükk háttérbe szorult, csak pőre testük maradt eszközül a vágyak felkorbácsolására, az érzékek és az érzékiség stimulálására. Shakespeare Szentivánéji álma éled fel valahol Németországban, talán a hetvenes években, mondjuk egy lakóparkban, ahol Oberon (László Zsolt) és Titánia (Nagy Mari) szembesül a modern kor elszürkült, demitizált emberével, annak vágyaival és motivációival. Titánia tehetetlenségében elmerül az animális vágyban, Oberon inkább a szépséget és a tisztaságot keresi. Puck helyett velük tart a nem túlzottan sikeres művész, Cyprian (Rába Roland), aki varázsszobrocskákat készít, és megszállottan üldözi szerelmét.

Fotók: nemzetiszinhaz.hu

A tündérvilág többé-kevésbé beazonosítható figurái mellett az emberek “világa” két kispolgár házaspár nemzeti érzelmekkel súlyosbított pszichodrámájában, fiatal vadak aggresszív ostobaságában, kéjenc ügynökben és elkurvult leányban jelenik meg. A fő motivátor a szokásos: pénz, hatalom és az igények kielégítése. A szépség és az érték üressé, elhasználttá és hamissá vált. Oberonnak esélye sincs itt megtalálni, amit keres. Komoly vállalkozás Strauß-é, sokfenekű, komplex történetet mesél, rengeteg tanulsággal. A mai kor emberének agyonpszichologizált kapcsolatai és önmaga előtt is titkolt vágyai rendkívül hitelesen jelennek meg a német szerző karaktereinél. Nagyon adekvát módon nyúl a kiüresedett házasság, a párcsere, az egymás megismerése iránti igény eltűnése és ehhez hasonlóan súlyos témákhoz. Az alapanyag tehát nem lenne rossz.

Essen néhány szó a technikáról: a színpad elrendezése és elemei nagyon ötletesek, egyszerre több sík történései ügyesen folynak egymásba, vertikálisan és horizontálisan is megosztva a teret. A szereplők már-már a nézők mellett ülnek, mintha beengednének az életükbe, s tudjuk, hogy ez így is van. Dominál a fekete és az egyszerűség, a park csak néhány száraz kóró, minden csak jelzés. A tündérek kiemelkednek: néha “piedesztálon” felettünk, vagy a távolban, a holdfényben állnak. Folyamatos hanghatások kísérik a történéseket, állati morgás vagy üvöltés, mintha két világ közt egy tűhegyen állva egyensúlyoznánk álom és valóság mezsgyéjén. A hangulattal sincsen tehát baj.

A játszók közül kiemelkedik Nagy Mari Titániaként, aki látványosan küzd és szenved, erotikamentes meztelenségével hisztérikusan provokál, de megfoghatóvá, élővé válik, szemben sajnos szinte az összes többi karakterrel. László Zsolt képileg és szövegileg is jól megfogalmazott Oberonja színtelen és érdektelen; Rába Roland, mint Cyprian néha izgalmasan megvillan, de sóvárgásával ugyanolyan fárasztó, mint Polanski vámpírja. Schell Judit (Helén) jól indít, felizzik benne valami, amibe őrülten bele lehet szeretni, de a jellemfejlődést(?) már nem tudja hitelessé tenni. Stohl András és Murányi Tünde házaspárja nagyon reális, köztük eltűntek a színek, megszokás maradt és sablonok, beszélgetéseik és érzelmeik jó képet adnak egy jelenségről. Karaktereik sokat vártak egymástól, de nagyot csalódtak, és ez a csalódás járja át őszintének tűnő játékukat. Ha már rajongani kell, akkor ők is elhalványulnak, Stohl pedig kifejezetten ripaccsá válik.

Alföldi tehetsége a darab végén megcsillan, ahogyan sok év múltán összetereli a változatlanul üres, sőt egyre üresebb figurákat, hogy a szakadék szélén még egy lassú rekviemet játsszon nekik, miközben Titánia fia (a szuggesztív Makranczi Zalán) nyársra húz egy kis szolgálólányt. Katarzis persze nincs, de azért félek. Makranczi tekintete átszúr, üvöltése valami érzelmet provokál, de én a lánnyal ellentétben üres maradok és intakt, nem hat meg, nem érint meg. Lehet, hogy az én hibám, vagy csak rossz napjuk volt, de ez így kissé szétesett, és nem hagyott maga után sokat.