Egy South Park-bölcsesség úgy tartja, minden fiúbanda öt tagból áll. Nincs ez másképp az Oltári srácok című koncertmusicalben sem, ahol Matt, a bandavezér, Mark, a kötelező meleg, Luke, a kábszeres, kemény srác, Juan, a macsó és Abraham, a zsidó dalszövegíró ráznak egyszerre segget. “Isten mostanában nagyon megy” – a banda kisebb üdítőital kampány mellett nagyiparban nyomja a népmegváltást az ige hirdetésével, zsoltárokkal, imákkal, Ámen. Jó kis Backstreet Boys paródia kerekedhetett volna ki a dologból, de aztán mégsem. Keresztre feszítésem rövid, két felvonásos története következik.
Igenis az volt; fárasztó, véres kínzás. Hiába hozták egyenes át az Off-Broadwayről, hiába tömték meg jó hangú és valóban energikus színészekkel, a fiúcsapatok parodizálása tíz perc után kifulladt. Az elején még mosolyogtam a csilli-villi rucikon, a sok seggrázáson és a felzselézett hajakon. Isten lássa lelkemet, én türelmes voltam, de mit tegyen az ember, ha ezután alig van történet és két Jézus-dal között egy percen belül kétszer hall obszcén, répás poént? Mit csinálhattam volna? Kapaszkodtam a székembe és vártam, hogy a közönség engem igazoljon, ehelyett hatalmas tapsorkánnal zárult a darab. Egyszerűen nem értem, miért van 2007 tavasza óta műsoron, illetve hogyan lehet sikeres egy olyan előadás, amelyben olyan viccel dobálóznak, hogy egy lány megkívánta a szomszéd szamarát.
Nyilvánvaló, hogy egy koncertmusical szerkezetileg is sokban különbözik más zenés daraboktól. Szokatlanok a közönséghez való kiszólások, a megtáncoltatások, a nézők színpadra ültetése. Szimpatikus az interaktivitás, sőt kifejezetten aranyos volt, hogy a műsor közben a színészek felköszöntöttek egy szülinapos kisfiút, vagy mikor évfordulójuk alkalmából kiszóltak egy házaspárnak. Vártunk egy Robbie Williams-féle csókot is annak a lánynak, akit a színpadon körbefogtak az Oltári srácok. De túlzottan dominált a koncertjelleg, a musical utótag mintha sosem lett volna ott a műfaji besorolásnál. Húsz percig csak kétmondatos átvezetőkkel megszakított dalokat hallottunk. Történet is csak minimálisan volt az első félidőben: megtudhattuk, hogyan alakult a banda, de ezt is tíz perc alatt lezavarták. Aztán jöttek az első korbácsütések; a koncert célja ugyanis az volt, hogy az eltévedt lelkeket jó útra tereljék. Ezért üzembe helyezték az ún. lélekszenzort, egy gépet, amely megmutatja a kétkedők számát, hogy tájékozódni tudjanak, mennyi dalt kell még játszaniuk, hol tartanak az emberek megmentésével. Az Oltári srácok térdre rogytak előtte, és szerzeteseket meghazudtoló énekkel kértek eredményt a szenzortól. Ezt legalább annyiszor elejtették, mint ahányszor a szponzoráló cégre (lásd a plakáton) utaltak. Tehát hatszor-hétszer, ráadásul ugyanabban a formában szépen lenyomták ugyanazokat a jól begyakorolt, unalmas jeleneteket, ill. poénokat. Lassú méreg volt, mit ne mondjak. Aztán dalt dal követett: rap, funky, hip-hop, pop, nagyon hasonló, ámde annál dinamikusabb koreográfiával. Az első felvonás végszava: mindenki egyformán Isten gyermeke. Ekkor ötlethiány miatt a karukra húztak egy-egy zsiráfos, majmos bábot és a szünet idejére a színfalak mögé vitték a felgyülemlett szeretetet, miközben nekem csak erős fájdalmat hagytak hátra.
A második felvonás elején már meg sem lepődtem, hogy ugyanazt a dalt, ugyanazzal a koreográfiával megismételték, mint a műsor legelején. Aztán jött az ominózus talk-show jelleg, mikor a nézők dobozba dobott kamu és valós vétkeit, kívánságait felolvasták. (Ekkor került sor a már fentebb említett szülinapozásra is.) A hiábavaló, erőltetett bohóckodásra a közönség vevő volt, az én ingerküszöbömet már felháborodás szintjén sem ütötte meg az, ami a színpadon folyt. Aztán úgy tűnt, hogy Somogyi Szilárd rendező minden cselekményt gyorsan be akarna pótolni. Szépen lassan megismertük a felszín alatti drámákat: a fiúk között rejlő feszültséget, a meleg Mark megpróbáltatásait, Luke drogaddikcióját, hogy a gyerekként elhagyott Juan későn találta meg a szüleit, akik már sajnos temetőben nyugszanak. Nem lövöm le a végét, hátha még valaki így is kíváncsi lenne a musicalre, nem mintha a befejezés bármennyire is javítani tudná a képet.
Oltári srácok videoklip
Hozzáteszem, nem a Dolhai Attila-féle szereposztásban láttam a darabot, bár kétlem, hogy az bármiben is változtatna a véleményemen. Dolhai helyett Bálint Ádámot láthattam akció, ill. 15-16 éves kislányokat hallhattam sikítás közben. Serbán Attila külön kiemelést érdemel énekhangjáért, de a többiek sem érdemlik meg az ócsárlást, tökéletesen hozták azt, amit ehhez a darabhoz hozni lehetett. Arról nem ők tehetnek, hogy az egész egyszerűen rossz. A térkihasználásról annyit, hogy hiába tartottak maguknak aerobik órát a srácok, a színpad lehetőségeit egyáltalán nem használták ki; mindössze egyszer mozdult meg a díszlet, és egyszer elhanyagolható pirotechnikai elemekkel igyekeztek megvakítani a közönséget. A szomorú az, hogy végül tényleg sikerült a vakítás…
Linkek: