Bár megkérdőjelezhető, hogy mi értelme van egy színházszerűen megrendezett filmet színpadra vinni, de azért Anger Zsolt rendező van akkora név a magyar színházéletben, hogy igazából én sem gondoltam komolyan, hogy ez a darab a médiumváltás pillanatában elbukhat. A léc alacsony, és nem is volt probléma megugrani. A szembenálló nézőterek között meghúzódó színpad minimalizmusa megidézi a stílust, amiben a Dogville is fogant, és egyúttal azt is, hogy von Trier tételei – kelléktelenség, a darab és a történések időkezelésben valóban párhuzamossága – aktívan hatottak a darab elkészülte során. A fő feladat azonban mégis az volt, hogy a celluloidon egyetemes hatású anyag színpadon kapjon valami olyasfajta gellert, amitől a néző ne dobhassa oly könnyen félre a lényeget, mint egy film esetében. Így érthető volt, hogy a Dogville dán falucskája – amely nekünk oly keveset jelenhetne – klasszikus, nyóckerbe gondolható bérházzá változott, annak szokásos félőrült és kevésbé őrült, viszont annál számítóbb alakjaival.

Nem tudhatom, hogy mennyit változott, csiszolódott ez a darab az első bemutató óta, de nem lepődnék meg, ha így a sokadik előadás során már zsigerből jönne egy-egy mozdulat, gondolat a szereplőknek. Szorcsik Krisztinát, avagy a főszereplő Angelikát (beszédes név, mint ahogy az első két mondata is a darabban, amely talán így hangzik: “Merre van kiút? … Merre van kiút?”) az első pillanatokban kegyetlenül életidegennek éreztem, de a darab előrehaladtával ez az életidegenség válik az egyetlen válasszá az életre, így maradhat ő tiszta mindannak ellenére, amit a bérház lakói tesznek vele. Tulajdonképpen szörnyen kegyetlen ítélete az a magyar létezésnek, hogy az egyetlen lényt, aki a tisztaságot és a tiszta értékeket szimbolizálja, jó keményen megkúrják többször is egy alagsorban, láncra verve. Ez nem spoiler – aki itt él Magyarországon, az a darab első félórája után sejtheti, hogy ebből a szituációból (Angelika bemenekül egy bérházba maffiózó apja, a keveset játszó, de annál erősebb Blaskó Péter őt üldöző emberei elől, hogy aztán az ott lakók  befogadják az idealista Farkas Tamás – Dévai Balázs – nyomására) nem hozható ki sokkal több.

A játékidő nagy részében – az alapvetően egyszerű történet révén – fókuszálhatunk a lakók sorstörténeteire. Itt rejlik a darab rejtett ereje, mert a több, mint egy tucat szereplő ellenére nincsenek igazából háttérbe szorított alakítások, van aki több időt kap, de senki sem ússza meg, hogy meglássuk a gyökereit. Így a lelke mélyén kemény és durva irányításra (meg egy jó nagy verésre) vágyó Tasika, a Feldmár-imádó, igen könnyen és gyorsan meggyűlölhető Lencsi-anyuka (Spolarics Andrea), vagy az eleinte rokonszenvesnek tűnő, lecsúszott vezéregyéniség, Tamás apja (Mucsi Zoltán) sem úszhatja meg, hogy a könnyen kihasználható Angelika ki ne hozza belőlük a mocskos állatot. És azt se, hogy ne nyugtázzuk a darab végén bekövetkező, megérdemelt tragédiát, ami Angelika apjának újbóli feltűnésével jön el.

A darab különösen  jó zenei betétei (melyek nagy részében Lovasi András üvölt jóízűen) csak rásegítenek, hogy jó szívvel ajánljam mindenkinek ezt az előadást, főleg azoknak, aki rá akarnak jönni, hogy rohadt lelkünk a pokolra jut. Meg is érdemeljük.