Mostanság a táncművészetben egy új, önmagát tulajdonképpen kioltó irányvonal kezd érvényesülni – mintha a tánc és a szép testek esztétikáját sutba dobnák újabban az alkotók. Ezt más szóval evolúciós zsákutcának kéne bélyegeznünk.A lehető legjobb példa erre a Fortedanse múlt héten a Trafóban játszott darabja.
A testek felszínének esetleges állapotairól első képében Rodin La Belle Heaulmiere (Szép fegyverkovácsné) szobra jutott eszembe: Ladányi Andrea és Lőrinc Katalin testétől próbáljon az ember elvonatkoztatni. Kevés a remény a sikerre. A szobrász annak idején azt próbálta megmutatni, hogy az öreg test is lehet szép, de nem pont ez jutott az eszembe a táncosokat látva.Hálás lettem volna, ha Ladányi Andrea nem szaladgált volna félmeztelenül.
A darab alapvetően a zene és a tánc elválaszthatatlan kapcsolatáról, és a két művészet közti átjárhatóságról szólt, sajnos azonban a külsőségektől nehéz volt elvonatkoztatni. A koncepció hibátlan lett volna, ha kicsit körültekintőbben választják meg az eszközöket és az előadókat. Így viszont ez is a középszer kategóriájába süllyedt.Minden mozdulattal kapcsolatban az volt az ember érzése, hogy valahol már látta, és ráadásul sokkal jobban kibontva, más kontextusban. Nem erőltetném a fazekak és lábosok használatát Goda Gáborék ösztönszinesztéziája (in: Farkasok társasága) után, és Kovács Gáborjánt, a Bran dobosát is láttuk már mindenen zenélni, köszönjük, ez is megvolt, ilyen névvel igazán előállhatnának esetleg valami újjal.
A társulat öt hanggá lépett elő, és a balettpadló öt csíkján ugrálva keltették a kotta képzetét, majd a dobos-zenész játszott velük duettet fazekakon dobolva-lépdelve. A zene hol felvételről, hol élőben hallatszott, a zenész pedig a legkülönfélébb használati tárgyakat próbálta előléptetni hangszerré, többek között egy olajoshordót, fazekakat, üvegbúrát, és egy zenélő üvegpoharat is.A jelenet ott válik kliséssé, ahogy Ladányi fogja magát, és vizet vesz a pohárból a szájába, majd a földre köpi. Annyira várható és kiszámítható a mozdulat, hogy a katarzis-élmény – még ha lett volna nyoma – itt fogja magát, és elillan.A táncosok a kiadott hangoktól függően mozognak, rezegnek, dobolnak, együtt, ám valahogy mégsincs szinkron a dobos és a táncosok között.Ladányin kívül szinte semelyik táncos jelleme nem bomlik ki, bár gyönyörűek és nagyon technikásak a mozdulatok, és mindenki látja, hogy Limónból profik, meg ismerik Grahamet is, mintha a legbelső lényük nem lenne jelen a színpadon. Ez az érzés csak erősödik, amikor kontakttal próbálkoznak – hiába technikás és szép, mintha nem lenne tényleges kapcsolat a résztvevők között.
Az egyetlen allegória, ami igazán tetszett, az az idol és a férfi kapcsolata: a nő, aki fölállt a hordóra idolként, és a férfi, aki fejet hajtva hagyta, hogy a nő a hordó tetején ülve irányítsa, persze szétterpesztett lábakkal. Jung gondolata a férfi kivetített szerelméről öltött így testet.A társulat próbálkozásait látva meg akarja fosztani magát a felesleges külsőségektől, hogy letisztultabb formát öltsön, de ezt nem a legjobb úton teszi. A boldog úttörőkorszakot idéző pipacspiros sortok épp annyira sallangok, mint a fejekre tett lábosok. Bár ez utóbbi azért humorból jeles.
Linkek: