Shakespeare Szentivánéji álom című darabja az a dráma, amellyel szinte mindenki találkozott már valamilyen formában, ha máshol nem, filmen. Rengeteg zenei, képzőművészeti és irodalmi alkotás alapjául szolgált, és szinte minden kőszínház műsorán volt, van vagy lesz. A Bárka sem kivétel. Ezzel a darabbal indultak jó pár évvel ezelőtt, és 2006-2007 fordulóján Alföldi Róbert, akkori igazgató is úgy érezte, volna még mit “mondania” ebben a sokszor megrágott témában, és meg is rendezte az azóta is műsoron lévő produkciót.
A szerző többször is foglalkozott egészen explicit módon a mágiával, és két igazán fontos műve maradt fenn a témában, az egyik a Szentivánéji álom, a másik A vihar. Előbbi a bűbáj, a boszorkányok és tündérek, a szerelmi kötés és oldás pogány hagyományaiból, mesékből és mondákból táplálkozik, utóbbi bölcsebb, érettebb, a kor híres-hírhedt tudós-okkultistáinak tanításaival, az “isteni” mágiával foglalkozik. A Szentivánéji álom a felizzó vágy és a vak, az agyatlan szerelem játéka. Az emberi lélek olyan késztetéseit helyezi előtérbe, amelyek mélyen a tudatos szint alatt bujkálnak, és könnyen befolyásolhatóak, manipulálhatóak.
Alföldi Róbert ebben az előadásban tökéletesen kihasználta a Bárka nyújtotta lehetőséget a tér átalakítására, a térrel való játékra. Nagyon izgalmas megoldást alkalmazott, amikor a nézőteret a játék köré rendezte. A középen elhelyezkedő medencével egyszerre teremtette meg a színház és közönség közelségét, de a négy határoló fallal a belső történés intimitását is. Ugyanakkor jól emelt ki bizonyos motívumokat a medencéből. Oberon és Titánia (a darab álmodói, főhősei, mozgatói, a tündérkirály és királynője) a magasból ereszkednek le, a darab a darabban előadói, az amatőr színész mesteremberek pedig csak a medence szélén sétálgatnak egészen addig, amíg bele nem lépnek saját meséjük szerepeibe. A medence álma és varázslata csak azé, aki át meri és tudja adni magát az álmoknak.
Szent Iván éjszakáján ugyanis a tündérek a földre szállnak, a leghosszabb, szerelemnek szentelt éjjelen beavatkoznak az emberek sorsába. Oberon és Titánia, a tündérbirodalom uralkodópárja épp nagyon összekapnak egy kegyenc miatt, és a kalamajkából a halandók sem maradnak ki. Szerelmespárok válnak szét, keverednek össze és fordulnak ismét egymás felé a tündérkirály ármánykodása következtében, de Titánia sem ússza meg szárazon, ő is részesül a bosszúból.
Az előadás igencsak ráerősít a szövegben is fellelhető erotikára. Van példának okáért furulyázás gigantikus méretű falloszon (ez a vicces kategória), csoportos szeretkezés (ez egyébként zseniálisan “koreografálva” és valóban erotikusan elővezetve) vagy veszekedés egy szépfiú kegyeiért (nem akarok nagyon bunkó lenni, de ezt nem igazán értettem, a tündérkirálynő kis kedvencének szerepét lehetett volna előnyösebb adottságú színészre osztani). Összességében ezen a téren az alkotók a még nagyjából ízléses határon belül maradtak, bár a négy fiatal hős ölelkezése esetében még akár nagyobb bátorságot is megengedhettek volna maguknak, miközben a “szamár és a farka” témakörben talán a kevesebb több lett volna.
A szereposztás érdekes és ötletes. Nagy kedvencem, Kálid Artúr minden kétséget kizáróan tökéletes Oberon: egyszerre van benne az álomherceg-tündérkirály nagysága és kicsinysége. Gyönyörű szövegmondásával, magnetikus kisugárzásával igazi ura a játéknak. Sajnos Spolarits Andrea Titánia szerepében már nem ennyire lenyűgöző, bár neki is vannak jó pillanatai. Alföldi remek húzással Puck bőrébe Lázár Katit bújtatta, aki bölcs cigány asszonyként, az átkok és a szerelmi báj nagy ismerőjeként oldja és köti a szálakat. Érzelmeket gyújtó világító golyókat dobál ura parancsára, színes konfettit dobál az elnyűtt pongyola rejtekéből, hevesen irányítja apró segítőit, a kis ördögöket, és néha, a parton ülve bölcsességeket morog. Mindig hiteles, és egy percig sem hiányzik senkinek az ifjú férfi bőrébe bújt gonosz manó, akit Pucknak képzelünk. Helénaként Parti Nóra szép (nem is értjük, miért mellőzik a férfiak), Hajós Eszter (Hermia) meg nem, viszont neki jól áll a szenvedés, a női gyűlölet és féltékenység az elveszített jegyes miatt.
A mesteremberek egyszerre szórakoztató és szánalmas “darab a darabban” produkciója a mű fő humorforrása, és Gergye Krisztián, Ollé Erik, Kardos Róbert, Pásztor Tibor és Horváth Kristóf meg is tesznek mindent a móka érdekében. Ilyen gyámoltalan oroszlánt még életemben nem láttam, mint a Horváth által alakított Gyalu, akinek valóban minden megmozdulása vicces és maradandó is egyben; Ollé Erik tragikomikus Dudás-Thisbéje pedig zavarba ejtően tiszta és erős.
Életre kel tehát Shakespeare álma, erotikusan, szórakoztatóan és mindenképp egyedi tolmácsolásban. Épp annyira misztikus-víziószerű, amennyire kell, és épp annyira tragikus és komikus, hogy pont nem billen át egyik irányba sem. Azt hiszem, újításai ellenére is hűen tükrözi a szerző gondolatait a témában, és ez nagyon jól van így.
Linkek: