Az Artus társulat híres a különböző művészeti ágak és a tánc összeboronálásáról, a Kakas című darab esetében pedig főképp real-time technikában utaztak. Minden elismerésem a programozó-animátoré (Korai Zsolt), az eredmény látványra lenyűgöző, az értelem viszont megbicsaklik valahol félúton. Nem az a helyzet, hogy nincs értelmeznivaló, épp az a baj, hogy túl sok van. Kevés tánc, rengeteg hideg értelem – ez a párosítás nem szül jót. A helyzet nem kilátástalan, de egy alapos fölözés jót tenne az előadásnak.
A Kakas történései keretes szerkezetbe vannak foglalva: a sötét színpad közepén egy férfi jelenik meg, aki egy hosszú bottal rajzolni kezd a levegőbe, valószínűleg egyetlen képet próbál felfesteni, de többször fut neki. A bot legkisebb mozdulatára a háttérben kifeszített vásznon vonalak jelennek meg – a technika csodája. Először két fejskicc kerül a vászonra. A virtuóz, elnagyolt mozdulatokhoz képest meglepően pontos rajzok. A színpad előterében emberek jelennek meg, ezáltal az alkotó figura a háttérbe vonul, de az előadás végén újra találkozunk vele.
A felütés erős: vegyesen, férfiakból és nőkből álló csoport jön be a térbe, akik a darab további részében egy hosszú asztal mögött hol zsürori szerepben, pontozó táblákkal a kezükben ítélnek, hol pedig önmagukat kényszeresen produkálva megítéltetnek. Az első percek méhkaptárhoz hasonlatos kavargásából világossá válik, hogy a szereplés nem döntés kérdése, mindannyian teljesítménykényszerben élünk. Bármit csinálunk, a mozdulat, a gesztus a többiek szemében pontoznivaló teljesítmény.
Mik is ezek a mini produkciók? Van közte klasszikus táncduó, megrendezett szituációs gyakorlat erős érzelmi felindulás hang nélküli kifejezésére, esernyőnyitás, kulcscsörgetés és hajszárítóba ordított életbölcsességek. Ezek a performanszok nagyon változó színvonalon mozognak. Van, amelyik szórakoztató és érdekes, van, amelyik kifejezetten fárasztó. Pozitív példa az említett szituációs gyakorlat vagy “Kálmán” jelenete. Ez utóbbi azt mutatta meg, hogy ugyanaz a mozdulatsor az alámondott szöveg hatására milyen érzelmi töltettel telítődhet. Annyira, hogy végül három mozdulatban egy élet summáját értjük meg. Úgy látszik, a különböző jelrendszerek (mozgás, beszéd stb.) kölcsönös függőségi viszonya mostanában a színpadi alkotók érdeklődésének egyik fő terepe, nemrég a Speaking Dance című előadás boncolgatta ugyanezt a kérdést itt a Trafóban.
A Kakas utolsó perceiben a vásznon egyes jelenetek kimerevített képben visszaköszönnek, ezeket a szereplők porolóval, szőnyegporolást imitálva hívják elő a képernyőn. A vizuális megoldás újszerű, de hogy vajon miért pont így történik, nem lehet tudni. A végén a csoport kimegy a térből, a művészalak pedig ismét előjön a fényre. Ekkor néhány jól eltalált mozdulattal felrajzolja a híres Kakas című Hokusai-kép körvonalait a vászonra. A kavargásnak, az előtérben zajló, hol nevetséges, hol sírnivaló emberi megnyilvánulásoknak volt értelme, a mű megszületett. Én legalábbis így értelmeztem a befejezést.
A gondolati ív tehát megvan, de a darab gyengéje paradox módon pont az átgondoltság, a túlzottan szűk teret hagyó darabszerkezet. Annyiféle jelkép és eszköz látszik az előadásban, hogy a végére nem áll össze a kép. Nem is a táncot hiányolom, de a fizikai színház mozdulatainak húsba vágó személyességét és kifejező erejét igen. Jobban kéne bízni a test gesztusainak festői erejében. Goda Gábor új munkájának ihletőjéül választott híres japán festmény (a Kakas) végletekig letisztult képi világával tüntet. Az előadás is követhette volna a példát.