Nem vagyok rá büszke, de szinte egyáltalán nem olvasom kortárs költők verseit. Most azonban a Bárka Színház Édes szívem, ribanc vagy című előadása révén megismerkedhettem Ágens Kúrós versek című kötetével. A rendkívül tehetséges és egyedi Gergye Krisztián rendezésében és koreográfiájával színpadra került produkció gerincét ugyanis Ágens versei képezik. Nem állítom, hogy ezek után majd rohanok a boltba megvenni a kötetet, de még azt sem, hogy kedvem támadt olvasni a verseket, viszont egy remek élménnyel gazdagodtam.
Mikor a darab legelején a test és a tánc került előtérbe, már komolyan kezdtem félni attól, hogy dialógusok nem is lesznek. Nem is nagyon lettek a szó tradicionális értelmében, de mégis keletkeztek kérdések és válaszok, sokszor inkább a test, mint szavak által. A tánc és a mozdulatok végig dominálnak. A Kúrós versek (félek egy kicsit leírni, de mégis így érzem) nagyon női mű, így a dramatizált változat is kifejezetten a női szexualitásról és az ehhez kapcsolódó érzésekről mesél. A megjelenő férfiak kiismerhetetlen, felfoghatatlan részei ennek az univerzumnak, alárendelt, kiszolgáló szerepben vannak. Gergye ráhangolódott a művésznőre, pedig lehetséges, hogy jót tett volna egy másik, egy férfi nézőpont.
A női szexualitás persze nem önmagától, hanem a tárgyaitól lesz igazán érdekes. Eszmélő, ébredező vágya elég bizarr és kegyetlen módon az apai ölben talál kielégülésre, aztán jönnek sorban a felfedezés stációi. S így kerül a képbe a drogos pasi, az öreg férfi, a fiatal férfi, a meleg srác és a másik nő. Ahogyan haladt előre a megismerés folyamata, és ezzel együtt a történet, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy itt már egyáltalán nem szexről, sokkal inkább érzelmekről, vonzalmakról és szerelmekről van szó. Van persze lüktetés, van simogatás és erőszak, van egészen konkrét (bár a koreográfia szerint csak sejtetett) dugás, mégsem éreztem egy pillanatig sem, hogy ne az érzelmekről beszélne a szerző. A színpadi produkció jobbára szimbólumokkal dolgozott, stilizálta a valóság képeit, ráerősítve az érzelmek dominanciájára.
A szereplők igazán remekelnek, elválnak, összetapadnak, ügyetlenül botladoznak egymás felé, érzékien simulnak össze, testük minden porcikájával játsszák az emésztő vagy épp gyengéd vágyat. Nem érdemes külön kiemelni senkit, hiszen mind és egyszerre lényegülnek át Ágens gondolataivá, vágyaivá. Nem is akarom ragozni, a koreográfia és a rendezés nagyon jól sikerült. Meg tudta oldani, hogy egy pillanatra se legyen rossz értelemben obszcén, zavaróan csak testi, de mégis állandó legyen az izzás. A színpadkép egyszerű, úgyis minden belül történik, néhány tükör, fekete ruhák, egy szék, pár kép és az állványzat segíti a játszókat, akik teljes mértékben birtokba is veszik a teret. Kitűnő választás volt a rendkívül zenei Philipp György szerepeltetése (aki egyébként a darab zenéjét is jegyzi és Ágens alkotótársa), kitűnően bánik az emberi hanggal és a saját hangjával. Az emberi hanggal való játszadozás amúgy is fontos része az előadásnak, a színészek a normál beszéd mellett énekelnek, lihegnek, sóhajtoznak, hörögnek és üvöltenek is, széles spektrumát használják lehetőségeiknek.
Az Édes szívem, ribanc vagy sok darabba szakított hőse, az apa által megkínzott és megalázott gyermek, próbál kezdeni valamit nőiségével, próbálja megismerni, kitapasztalni önmagát, szerepet keres magának, s társat az útra. Kiadja magát, engedi, hogy kihasználják, eldobják, de ő is kihasznál, ő is eldob, játszik. Azt a játékot játssza, amit szinte minden nő és egyébként minden férfi is a tapasztalásban, a megismerésben és az útkeresésben. Viszont összevetve a provokatív címmel, a testre helyezett hangsúlyokkal, mégis zavarba ejtően lelki lett a mű, mintha a nő nem tudna kiszállni érzelmeiből, megnyomorított lelkéből, és örökké csak a megváltást keresné. Talán csak Sporalits Andrea és a fiatal fiú duettje lett metszően, őszintén csak testi, de ott is átüvölt a magány és a szeretetéhség.
Aki erotikát keres a darabban, stimulációt és izgatást, valószínűleg csalódni fog, ha viszont azért ül be a Bárka kistermébe, hogy egy izgalmas, az érzelmek minden rétegét átélni képes és erről beszélni is tudó és merő nő önkritikus és őszinte vallomását láthassa, élményekkel gazdagon távozhat. Ez nem az igazság, ez csak egy szelet, csak egy ember, akiben minden tükröződik, mély, és vele merülni érdemes, még akkor is, ha fáj.
Linkek: