Ugyan az idei SzólóDuó táncfeszt első estje kimaradt, így csak két versenynapról számolhatok be, de megnyugtathatok mindenkit, hogy a részből is az egészre mutatok rá, induktíve. A nemzetközi mezőnnyel büszkélkedő fesztivál második napja impulzív és karakteres női szólótáncosokat hozott. A duók közül csak egy volt figyelemreméltó, de a magyar színekben indult kettős alighanem az egész versenyprogram egyik legjobbja volt. Vajon a zsűri is így gondolta? A tovább után kiderül.
A SzólóDuó fesztivál több mint tíz évvel ezelőtt hazai megmérettetésként indult, amelyen a nyílt rendszernek hála, bármilyen képzettségű táncos, akár lelkes amatőr is elindulhatott. A nyílt pályáztatás megmaradt, de a fesztivál mostanra nemzetközivé nőtte ki magát. Idén például a magyar mellett belga, brazil, cseh, francia, holland, izraeli, koreai, lengyel, német, norvég, osztrák és portugál indulók voltak. A nagyobb felhozatal pedig nagyobb szűrési lehetőséget teremt, azaz az utolsó versenykörig amatőr jelleget mutató előadó ritkán jut el. Fesztivál-alapelv viszont, hogy minden körben írásos javaslatok kíséretében bocsájtják útra a jelentkezőket.
Az est első szólója a Membrán (PL) című minimalista darab. Minimalista, mert a táncosnő ruhájára gyakorlatilag semmi gondot nem fordítottak (csíkos piaci nadrág, a hátat óriásinak mutató felső), és minimalista, mert takarékosan bánt a mozdulatokkal. A táncos színpadi szépségre egyáltalán nem törekvő mozdulatsorai talán a sejt membránon belüli lassú mozgását voltak hivatottak érzékeltetni. Volt ugyan atmoszférája az együtt töltött öt percnek, de gondolataim nem keletkeztek arról, amit látok.
A gondolatokkal hasonló volt a helyzet a második előadás esetében is, de Az Isten tenyerén (HUN) az előbbinél sokkal látványosabb szóló akart lenni. Fodor Bertalan láthatóan hip-hopos múltja és kortárs tánc jelene között próbálta megtalálni az egyensúlyt, de hiányzott mindehhez az összeforrasztó színpadi jelenlét. A két stílus élesen elvált egymástól. Dolgozni kell még azon, hogy az akrobatikus elemek közben a kortárs gesztusok (az előadás végéig nem néz a közönség szemébe, a végén viszont szinte belénk döf) is hitelesen működjenek.
Ezután egy olyan előadás következett, amely a végső értékelésben méltán érdemelte ki a zsűri Különdíját. Grecsó Zoltán–Egyed Beáta Konyhaasztal című kettősére utaltam a bevezetőben, mint a fesztivál egyik legjobbjára. A páros férfi tagja már nem kezdő: tavaly elnyerte a nemzetközi New Europe fesztivál első díját, itthon több társulattal is folyamatosan fellép. Egyed Beával kiegészülve érzéki és vicces kettőst alkottak. A Konyhaasztal nő-férfi történet gegekben elmesélve, mely egy banális hétköznapi szituációból beszél ki. Egymást kerülgető pár a konyhában. A gegek ültek, a távolból virtuóz módon egymásra rímelő mozdulatok újszerűek voltak. Végül a konyhaasztalt is arra használták, amire kell – és nem zöldségaprításra.
A soron következő Medúza érintés (CZ) semmilyen különösebb nyomot nem hagyott. A szólótáncosnő szépen, tartásosan mozgott, de a keleties szertartási elemekre rájátszó koreográfia nekem üres volt. Mégis ez a produkció érdemelte ki a zsűri egyik szakmai díját. Valószínű, hogy inkább a táncosi kvalitásokat értékelték a látottakban. Az ő díját szívem szerint a következő, Perditus (D) című szóló táncosnőjének ítéltem volna. A darabban a könnyűvérű, kacér nőfigurát egy félreeső percében látjuk. Ez az a perc, amikor végre nincs közönsége – nem játszik, csak nekünk. Robina Steyer olyan karakterrajzzal szolgált, amilyet már rég láttam kortárs színpadon. Óriási energia áradt belőle, a klasszikus zenére előadott idegbeteg fejrángás pedig világbajnok kezdés volt.
De nincs idő gondolkodni, rögtön jött az újabb meglepő szóló! A Röviden (PL) táncosnője Amelie-hez fogható, bájos tünemény volt – csak sokkal karcosabb, háziasszony kivitelben. Ritka, hogy egy előadó ennyire jól tudja megmutatni a saját egyéniségét a színpadon, amikor önmaga koreográfusa, mint ebben az esetben. Szólója apró, de a nők teljes lelki skáláját skiccelő jelenetekből állt. Az utolsót – ahol a táncos először egy alaktalan formát rajzolt a falra, majd abba hirtelen a romantikus filmek hősnőinek pózában beleállt, miközben a Je ne regrette de rien ment a háttérben – nem lehet felülmúlni. Annyira pontosan fejezte ki minden nő sóvárgását a nagy pillanatok után.
Végül négy, véleményem szerint kevésébé erős előadás zárta az estét. A három szóló közül egy némileg amatőr volt. A Katt (HUN) táncosnője mozgásában kevésbé, de a színpadi jelenlét és a mimika eltúlzottsága nyomán kifforratlan előadói személyiséget mutatott. Koreográfiája egyetlen, sekélyesen kiaknázható ötletre épült. Szintén az egy ötlet-szindróma volt a bajom az amúgy remekül mozgó női duóval a Ki lesz a főnök? (CZ) című darabból. Nagyon intenzív, nagyon látványos együttmozgások voltak benne, de a csattanóra épülő koreográfia – ti. az egyik lány végig vezet, mire a másik egyetlen nem várt gesztusával elintézi a végén – számomra csak egy jól elővezetett tornagyokorlatra volt elég. A határozottan irányított dramaturgiáért végül ők kapták 
a zsűri második szakmai díját.
A két, végére maradt szóló előadói kifejezetten jól képzett táncosok voltak, de a számukra készített koreográfia nem érte el a táncos kvalitások színvonalát. A (Dis)Appearency (CZ, CGU) táncosa gyönyörű lassított erőmozdulatokat mutatott be. Öt teljes percen keresztül azt hittem, övé lesz a fesztivál szólója. Azután jött egy furcsa rontás a mozdulat közepén, de ennél nagyobb baj volt, hogy leült a hangulat a felénél. Ha ott véget ér, mindannyian boldogabban búcsúzunk tőle. Az Epilógus (HUN) táncosnője elegáns bergmani nőfigurát hozott, sajnos azonban a neki szánt koreográfia nem sikerült elég izgalmasra. Biztos vagyok benne, hogy Tóth Tímeát fogjuk még látni a színpadon.
Összességében tehát élményszerű volt a második nap. A Perditus német táncosnője remek volt, de a legjobb német előadó és a fődíjas kettős majd csak a harmadik napon érkezik.
Fotók: Dusa Gábor