Sosem voltam olyan színházi előadáson, amin végig röhögtem volna. Na nem ám halk, nőies kuncogásra, hanem hangos, székről lefordulós jókedvre gondolok. Most viszont volt szerencsém megnézni a Berlin Bluest a Budapesti Kamaraszínházban, és a szülők által, no meg persze a csoportos, általános iskolai színházlátogatások alkalmával anno belénk nevelt (csinos ruha, előadás alatt no duma, no vihogás, tilos a kaja, pia stb.) illemszabályokat kukába dobtam – elméletben.
Azért csak elméletben, mert természetesen nem vagyok akkora paraszt, hogy nasit csempésszek be, trécseljek a mellettem ülővel vagy bekapcsolva hagyjam a mobilomat. Egy interaktív darabnál viszont, amikor a színészek közötted járkálnak a kocsmának/étteremnek berendezett nézőtérben, leülnek egy cigivel a melletted lévő székre, olyan érzésed van, mintha minden jólneveltséged elhajítva simán kérhetnél egy szálat a főszereplőtől – sőt biztos vagy benne, hogy adna is. Szép lassan feloldódsz, hátradőlsz, és majdnem előkotrod a saját doboz bagód, de szerencsére a jelenetváltások kizökkentenek, észhez térsz, visszateszed az öngyújtót a zsebedbe: “Hékás, mégis csak színházban vagy!” Pontosan hol is voltam? A Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában, ahol Sven Regener könyvének adaptációját láttam. Regener zenész, dalszöveg- és regényíró. 2001-ben vált kultíróvá a Herr Lehmann című könyvével, amelynek színházi adaptációját Berlin Blues címmel, Léner András rendezésében tavaly októberben mutatták be először nálunk.
A történet a nyugat-berlini Kreuzberg negyedben játszódik közvetlenül a fal leomlása előtt. A kerület az underground szubkultúra központja, ide gyűltek a művészek, a kocsmafilozófusok, a melegek, a piások, a fiatalok, hogy elbújjanak (már amennyire a fal tövében el lehet bújni) a nyugati kapitalista és a keleti szocialista tömb elől. Lehmann úr (Jánosi Dávid) is a fiatal alkoholisták széles táborát gyarapítja. A haverokkal sorban issza a söröket, hétköznapi semmiségekről, a tökéletes csülök receptjéről és az időjárásról diskurálnak. Elvannak, mint a befőtt. Aztán színre lép Katrin (Fekete Linda). Vele együtt jön a szerelem, meg a nagy csalódás is. Karl (Hajdu István), a legjobb barát eközben idegösszeroppanást kap, egyre súlyosabbá válik a teher, hogy a szülőknek is meg kell felelni, sőt a harmincadik születésnap is a változtatást sürgeti. Nem lehet örökké folytatni a lébecolást, elromlanak a dolgok, Lehmann úr pedig nem tudja, merre folytassa. Hiszen közben nem csak a saját élete változik meg, de a világ is átalakul. Leomlik a berlini fal, ő pedig tanácstalanul pislog bele az életbe: “akkor most mi is legyen?”
A cselekmény alapján drámának tűnhet a darab, de ahogy már fentebb írtam, ennél vidámabb 
előadáshoz rég volt szerencsém. Talán csak az utolsó tíz percben vált keserédessé, borúsabbá az este, de 95%-ban remek kis vígjáték a Berlin Blues a hibái ellenére is. A színpad és a Pink Floyd poszterekkel telepakolt nézőtér egybemosása különösen tetszett, sőt a terem végébe a fal lebontásáról kivetített videofelvételek külön piros pontot érdemelnek. A hangosítás viszont annyira rossz volt, hogy a dalszövegeket nem értettem egészen, és Fekete Linda játéka sem tetszett sajnos. Cserébe Hajdu István, a meleg Sylvio bőrébe bújó Szűcs Péter Pál, Kerekes József és a négy karaktert is megformázó Karácsonyi Zoltán bőven kárpótoltak. Röpködtek a bazdmegek, jó sok sört is melléöntöttek, abszurd jelenetek követték a könnyfakasztó beszólásokkal tarkított marhaságokat (frottír köntösös, fecskenacis fürdőjelenet, egy oldalról betoppanó plüss nyuszi, a kémnek hitt vendég leleplezése, no meg egy asztalon előadott ágyjelenet és még sorolhatnám).
Vigyetek magatokkal zsepit, mert tényleg sírva röhögős!
Linkek: