A konzervatívabb előadásairól híres Magyar Színház repertoárjának megújításába fogott bele. A Kolpert úr című abszurd vígjáték színpadra állításával egy csapásra izgalmassá tették magukat, hiszen David Gieselmann darabja olyan, mint egy hosszú, humoros, ámde annál veszélyesebb Tarantino-jelenet. Valljuk be, Tarantino felemlegetése a Magyar Színházzal kapcsolatban tavaly még elképzelhetetlennek látszott.
A káoszkutató Ralf (Bede Fazekas Szabolcs) csinos, de annál szertelenebb párjával, Sarah-val (Ruttkay Laura) vacsoravendégeket fogadnak modern, jól berendezett lakásukban. A láthatóan jól szituált pár túlságosan is izgatottan várja a vendégeket, a konzervatívabb Bastiant (Fillár István) és annak rövid pórázon tartott feleségét, Editet (Benkő Nóra). A hétköznapinak induló este erőltetett udvariasságát Ralf és Sarah bejelentésükkel törik meg: megölték Kolpert urat, Sarah és Edit közös főnökét, a holttest pedig itt fekszik alig egy méterrel előttük egy ládában. Ralfék persze elviccelik az egészet. folyamatosan heccelik a szigorú Bastiant és annak szabadabb életre vágyó nejét. Az este viszont egyre őrültebbé és morbidabbá válik, ahogy erősödik a gyilkosság gyanúja. Valóban megölték Kolpert urat? Mi van Ralfék ládájában? Mit akarnak házigazdák a vendégektől? Mi a célja az estének?
Sipos Imre rendező a 21. századi kiüresedettség ábrázolása miatt választotta Gieselmann darabját. Az abszurd vígjáték a jelen emberét céltalannak, kilátástalannak festi le. A Kolpert úr szereplői a bennük tátongó lyukat radikális módszerrel kívánják megtölteni, tetteik viszont nem hozzák el a várva várt üdvözülést, végképp elvesznek, testük érzelemmentes zsákká változik. A rendező szerint az istenhit ad útmutatást az élethez, annak hiánya káoszt teremt. Sipos Imre vallásos interpretációját szerencsére nem tálalja közvetlenül a néző számára, így az előadást nem süllyeszti egydimenzióssá, a darab értelmezhetőségét, befogadhatóságát nem szűkíti le.
Az előadás nyújtotta élményt leginkább egy hosszú, ideges Tarantino-jelenet végignézéséhez tudnám hasonlítani. Az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy a szereplők pengeélen táncolnak, de több, mint egy órán keresztül valami mindig visszatartja őket a megsemmisüléstől. Poénokkal, részben őszinte, de inkább kényszeredett vihogások kíséretében késleltetik a szereplők az elkerülhetetlen tragédiát. A vicceiken eleinte én is nevetek, de egyre kevésbé húzódik mosolyra a szám, ahogy érzem a vég közeledtét. Ugyanakkor egyfajta kényelmetlen görcsösség is eluralkodik bennem, hiszen az előadás végére a szereplők nemcsak kivetkőznek magukból, de ténylegesen is levetkőznek, meztelenségük pedig még jobban lecsupaszítja, végletessé teszi a darab pesszimista üzenetét. A Kolpert úr tehát egyszerre szórakoztat és kelt félelmet, ez a feszült, felemás érzés pedig kellően izgalmassá teszi nemcsak a darabot, de a megújulni látszó Magyar Színházat is.