A Pintér Béla Társulat Gyévuska című darabjának ajánlójában azt írtam, hogy a megnézése előtt valószínűleg nem árt egy kis történelemleckét venni Magyarország II. világháborúban betöltött szerepéről. Igazam is volt, meg nem is. Fejlettebb történelmi tudat nélkül nem hatolhatott annyira mélyre az előadás, ugyanakkor bonyolultabb összefüggések feltárására maga a darab nem vállalkozott. Előrebocsátom, hogy az év egyik katarzisközeli élménye volt, megnézése erősen ajánlott, úgyhogy a maradék kritikai érzékem ezen a tényen felül nyilvánul meg.
Van olyan, hogy már a díszlet puszta látványa erős érzelmeket ébresszen? A megszólalás módjától kirázzon a hideg? Velem ez történt a Gyévuska első 10 percében. És újra a végén, a meghajlás pillanatában. Nézegettem én a képeket az előadás előtt, tudtam, hogy a nagyszerűen megtalált forma az előadás díjakat is hozó erőssége. De arra mégsem készültem, hogy ennyire befolyásolja majd az érzékelést. A fekete-fehér jelmezzel és díszlettel, a magas kothornoszba bújtatott figurák látványával, és a végig kitartott, furcsa énekbeszéddel valamit nagyon eltaláltak. A végén a többszöri visszatapsolás, a Trafóban rég nem látott, átütő siker mutatta, hogy nem csak nálam.
Fotók: Dusa Gábor, Eöri Szabó Zsolt
Az előadás hideg szemmel nézve persze nem volt hibátlan, sőt meglepően könnyű belekötni a laza történetszövés és a közhelyes megoldások miatt. Adott egy abszurd helyzet: az ikszedik biciklis(!) hadi különítmény számára világossá válik, hogy egy napja maradt a frontra indulás előtt, és az utolsó estén is az ezredes feleségének búcsúztató bálján kell részt vennie. Ezt ki-ki másra használja fel. Egyikük például arra, hogy katonatársát zsidósága miatt bemószerolja a feljebbvalónál, a másik arra, hogy a halálba menőknek szocialista érzelmű József Attila-verseket szavaljon, a harmadik arra, hogy halálra ópiumozza magát. A magyarok számára teljességgel értelmetlen háború és a nácizmus szellemisége leszivárog az egyes ember lelkéig és ott értelmezhetetlen zavart okoz. Ennek megfelelően a szereplők szinte minden megszólalása a rosszul felismert helyzetek hamis megéléséről tanúskodik.
A fronton aztán a zsidó származású társát halálba hajszoló hadnagy megőrül, egy másik katona úgy hal meg, hogy sohasem fogja meglátni a bál estéjén fogant gyermekét. Az ezerszer látott-halott helyzetek ismerősségén túl van egy-két elcsúszott színpadi megoldás is, melyek a felszínes amerikai Holokauszt-filmeket idézik. Ilyen például a zsidó munkaszolgálatos meztelenre vetkőztetése és árokba lövése. A megkapó finomságok szerencsére kárpótolnak. A korszak jól ismert slágerei és irredenta dalai például legtöbbször olyan jól kitalált dramaturgiai helyzetben hangoznak el, ahol egyszerre vonatkozhatnak a nagypoltikára és a magánéleti szituációra. A Mindent vissza című irredenta számból így lesz egyben a megcsalt katonaférj féltékeny kiáltása. Az árnykép karmesterének náci karlendítésbe merevedő mozdulata is zseniális fogás.
Azt állítom, hogy Pintér Béláék nem mondanak újat a II. világháború és Magyarország viszonylatáról. A konkrét történések felett alakuló közérzet a játékuk nyomán mégis megfoghatóvá válik. Ez pedig röviden úgy foglalható össze: a torokszorító nyomorultság érzése. Hogy magyarnak lenni bizonyos időkben egyet jelentett a végletes kiszolgáltatottsággal, a pitiánerséggel, a félreértelmezett helyzetek hiábavalóságával. És azzal a fájdalmas érzéssel állunk fel a színházi székből, hogy talán még mindig egyet jelent.
Kapcsolódó:
Linkek: