Úgy ültem be a Trafóba, hogy a Speaking Dance című őszi fesztiválos előadás, még ha furcsa és rendhagyó módon is, de tánc lesz. Hiszen ott van a címében is: dance. Persze készültem a nyitottságra, hisz ajánlónkból már kiderülhetett, hogy Jonathan Burrows és Matteo Fargion meglepő előadássorozatot készítettek, amelyből trilógia formálódott, és amelynek lényege matematikai alapon kibontani zene és tánc kapcsolatát. Kérdéseket sikerült nekem szegezniük, azt azonban mégsem érték el, hogy a gondolkodás húsba vágó is legyen.
Fáradtan érkeztem kedd este, de azt gondoltam, ez a két középkorú, nagyon brit figura jól elszórakoztat majd. Óriási kisugárzás, lefegyverző intelligencia – csakis így tudtam elképzelni, hogy hogyan kaphatott nemzetközi díjakat az a duó, amely az előadások alatt a gondosan odakészített székekből is alig áll fel. Az biztos, hogy amit láttunk, azt tánc helyett inkább a performansz kategóriájába lett volna érdemes sorolni. Így elkerülhettük volna, hogy olyan igényeket fogalmazzunk meg az előadókkal kapcsolatban, amelyeket egy táncon követelnénk. Az első, amire gondolok, a táncban jelenlévő érzékiség. Nem feltétlen erotikát értek ez alatt (persze az is benne van), inkább azt a művészi eszközt, aminek segítségével a tánc szavak nélkül képes kifejezni magát.
Burrows és Fargion azonban nagyon is szavakkal dolgoztak. Az este kezdetén a következő szavakat kezdték el kántálni: left – right – lift – over. Mondták külön, mondták egyben, szavalták kánonban. Egy idő után a szavak egybeértek, hangsor, majd dallamsor alakult ki az értelmüket vesztett kifejezésekből. Azután újabb szavakat vettek fel a listára, és újabb játékot eszeltek ki velük. Közben fél szemük mindig rajtunk, a közönségen volt, hisz a reakciók figyelése és az összekacsintás a nézőkkel ennél a kísérleti előadásnál elengedhetetlen. Az ajánlókban emlegetett első átváltozás, a szavakból zenévé formálódás már megvolt, de még nem értettem, hol van itt a tánc. Kicsit azt is éreztem, itt valami nagy felmutatásnak van szánva, ami valójában egy egyszerű játék. Ezen csodálkozzon el az értelmiségi közönség?
Később kiderült, a performansz az egyszerűtől a bonyolult felé haladást követi. A duó módszerére jó példa az előadás csúcspontját is jelentő papíros rész. Előbb egyikük zsebéből előkerült egy papír, rajta a felirat: CHICKEN. Majd sorban előkerült még 3 lap a következő szavakkal: YES, COME, STOP. Először nem is gondoltuk, hogy összefügghet ez a 4 szó, aztán a kifejezések váltakozó sorrendű kántálása, majd a kézjelekkel való, egyre gyorsuló ütemű, virtuóz lekövetés rámutatott arra, hogy egész táncelőadások lehetséges forgatókönyveit jelentheti ez a néhány szó. Az értelemadás pedig olyan emberi tulajdonság, amit a legostobább személy sem nélkülöz.
Az előadás első felének elemei ezek után fokozatosan visszaköszöntek, csak már egymással összefüggő formában. Így megérthettük, hogy a mozdulat- és hangsorok mennyire másként működnek egyben és részekre szedve. Hogy ugyanaz a mozdulat – mondjuk a földnek szegezett tekintet – a zenei aláfestésnek vagy a hozzá fűzött szavaknak köszönhetően egészen mást jelenthet. Hogy a látszólag széttartó és öncélú elemek fél óra elteltével mini előadássá állnak össze. Az egész előadás ahhoz hasonlítható, mintha a zenét koncert közben hangjegyekre bontanák a szemünk láttára.
Szimpatikusak voltak-e? Igen, egyértelműen, még a tiszteletre méltó kifejezést sem tartom túlzásnak. Lenyűgöztek-e? Nem, és ennek legjobb jele, hogy a nap végén rám törő ólmos fáradtságot nem sikerült kiverniük a szememből. Érdekes és eredeti kísérletet láttunk, amelyből azonban hiányzott egy olyan nyers színpadi erő, ami a végig kitartott kíváncsiság érzését valamifajta átélésbe fordította volna.
Linkek: