Egy hét leforgása alatt két határterületeken mozgó, látványos előadást néztem meg az újító szellemű Képek Ideje fesztivál keretében. A Trafó idén jól kezd nálam. A világhírű francia koreográfus, Decouflé szólójával a hely klasszikusan eredeti bemutatóit idézte meg, a kanadai Gladyszewski darabjaival pedig a kísérleti műhely képét mutatta. A legfontosabb tanulság: a bohóc teszi a cirkuszt. A bűvésszel viszont vigyázz!
A bohóc
Philip Decouflé úgy volt beharangozva, mint sztárkoreográfus, nagyívű látványtervező, francia bálvány, feltehetően még a nők kedvence is, de ezt már csak én teszem hozzá. Erős gyanúval ültem be egyszerűen csak Solonak keresztelt egyszemélyes darabjára, mert a siker hagyományosan gyanússá teszi a művészembert. Biztos a kopott szőrét dobja majd elénk, és kettőt pucsít hozzá, hogy azt higgyük, kaptunk is valamit.
Ezúttal nem így történt. Sőt, ami a színpadon zajlott, az talán a legátgondoltabb, legkövetkezetesebb önbemutatás volt, amit valaha láttam. Nem a legjobb előadás, de az önmaga határaival a legpontosabban számoló előadó. Ráadásul olyan, aki nem csak önmagával, de a modern technikával is ügyesen bánik. Okosan és óriási vizuális fantáziával vegyíti a mozdulatokat a vászonra vetített világgal. Azt állítja, bohóc maradt, aki szórakoztatni akar.
Philip Decouflé
Philip Decouflé a táncos karrier előtt cirkuszművészetet és pantomim mesterséget tanult, utóbbit a híres Marcel Marceau iskolájában. Ezeket az elsődleges képességeket később a modern tánc elemeivel vegyítette, ezzel nyilván egy magasabbrendűnek tekintett művészeti körbe utalva magát. A sikeres művész 49 évesen, a pálya valamiféle összegzéseként egy szólót koreografált, ezúttal magának. A darab a legklasszikusabb alapmozdulatokat, az iskolák első lépéseit használja fel. Tehát mint tánc, semmi izgalmasat nem nyújt. De ez a szóló nem is a táncosé, hanem az előadó egyéniségé.
Ez az előadó egyéniség egy bús francia sanzonra előadott álszentimentális kézjátékból, egy kamerával felvett lábszínházból is eseményt, előadást csinált. A családi képeit úgy mutatta a kamerába, hogy az töredékességében és túlzó humorizálása mellett is kiadjon egy történetet. Virtuóz módon játszott önmaga vásznon megtöbbszörözött képével. Akár úgy, hogy egy dominósorszerűen futtatott mozdulatot indított el, akár úgy, hogy a színpadon megkezdett mozdulat mozgóképen fejeződött be. Ezek a jelenetek egyszerre tudták a saját emlékképeket és a művészet korszakainak emblematikus képeit mozgósítani. A terem legalább felét rávette arra, hogy színházban lábdobogással fejezze ki a tetszését. Elérte, hogy megbocsássuk azt a néhány lapos percet, amikor lírai szeretett volna lenni, de nem állt jól neki. Közösséget tudott teremteni. Végezetül elérte, hogy húsz kilóval könnyebb szívvel menjek haza.
A bűvész
Nélküle ugyebár van cirkusz. Egy ideig ámulsz a mutatványaitól, de csak amíg fel nem ismered bennük az egyszeriséget, a további értelem hiányát. Ezzel nem azt mondom, hogy Gladyszewski vetített képekkel dolgozó koreográfiái, az In Time és az Aura üresek lettek volna. Csak azt, hogy az egyszeri, zsigeri látványélménytől most még nem tudtak ellépni. Furcsa módon nem az üresség, hanem a nyálkás sűrűségű, zavaros gondolatvilág miatt.
Gladyszewski, aki fotóban és szobrászatban is utazik, a kettő elegyítéséből talált ki önálló látványvilágot. Amit látunk, az a következő: vetített képek és hús-vér szereplők keverednek, ezúttal maga az emberi test a vászon. A vásznak tehát mozognak. Ez a táncosoktól különleges koncentrációt követel, hiszen nekik mindig a színpad megfelelő helyén, a megfelelő pozícióban kell lenni, hogy úgymond eltalálja őket a kép. Kétségtelenül érdekes ötlet és a táncos feladat is tiszteletre méltó.
De mi is történt a színpadon? Elsőként, mintha egy meztelen alakot ábrázoló reneszánsz festmény elevenedett volna meg, a Greeneway filmek posztomodern megoldásainak kíséretében. Egy férfitest forgott lógó gyolcsfüggöny mögött, miközben az anyagra vetítették ugyanennek a testnek az eltérő fázisképeit. Az érzékek számára az elcsúszott kép egy idő után azt eredményezte, hogy nem lehetett megkülönböztetni, mikor látom a vetített képet, mikor a valódi táncost. Végül már abban sem lehettem biztos: ott van még a táncos a függöny mögött. Ez a szándékosan előidézett bizonytalanság és érzékcsalódás azután végigkísérte az egész előadást. Tovább nehezítette a helyzetet a táncosok, így a vetített képek helyzet- és hely változtatása vagy az óriásvaku szembe villanásai. Egymásra torlódó, fejjel lefelé gúzsbakötött és második bőrben vergődő testek – a testi élet problematizálása minden jelenetben.
Mindez nem játékos, hanem elvont stílusban lett tálalva. Valószínűleg mindannyian jobban jártunk volna, ha Gladyszewski nem terheli túl mondanivalóval ezt az alapvetően szórakoztató technikai ötletet. Ami viszont így a gondolatorgiától látványként is emészthetetlen lett.
Linkek: