“A Pisilőset, a Szamurájt, a Don’t Worry-t vagy a Mission Impossible-t kéritek?” – sorolja a lekérhető jelenetvariációkat Balázs Zoltán rendező. A Maladype Színház Büchner klasszikusának, a Leonce és Léna című darab 25 jelenetének mindegyikére négy-négy variációt dolgozott ki, amelyek közül a rendező pillanatnyi kénye-kedve szerint választ a néző akaratát is figyelembe véve. Az improvizatív darab így minden előadás alkalmával meglepő és izgalmas irányt vesz, persze csak akkor, ha az új megközelítésekre a nézők is kellőképpen nyitottan reagálnak.
Ha interaktív darabra megy el az ember a következőket kell végiggondolnia:
- Ha nem akarjuk, hogy minket is bevonjanak a darabba, akkor a világért se üljünk elérhető helyre, azaz az első sorokba vagy a sorok szélére.
- A konzervatívabb felfogású ismerőseinket inkább hagyjuk otthon, mert az elcibálásuknak csak felháborodás lesz a vége.
- Mi magunk is jól nézzük meg, mire vállalkoztunk.
Persze ez nem jelenti azt, hogy csak félve kóstolhatunk bele az ismeretlenbe, hiszen a bátor kíváncsiskodók meglepően új és főleg szerethető színeket, ízeket fedezhetnek fel. Bár már túl van 55. előadásán is, de sokak számára ilyen új szín lehet a Maladype Színház Leonce és Lénája is.
A Thália Új Stúdiójában látható előadás korántsem annyira radikális, hogy nehezen befogadhatónak tituláljuk, de modernitása, mozgalmassága és szélsőségei a passzívabb nézők tűrőképességét simán kikezdi. Az ő arcukon már az első felvonás alatt kiütközött, hogy ők bizony hazamenekülnek a szünetben, de volt aki, még azt sem várta meg. Balázs Zoltán rendező szerint ez nem ritka. Az ilyen negatív reakciókra is kíváncsiak, de a jobban artikulált véleményeket nyilván szívesebben fogadnák. A nézői visszacsatolásra ezért aztán folyamatosan lehetőséget adtak: a jelenetek között feltehettük kérdéseinket, ill. aki esetleg a történet modern interpretációját nem tudta volna követni, gyors felzárkóztatást is kérhetett.
A megértést Balázs Zoltán kommentárjai segítették, annak ellenére, hogy az alapsztori egyébként végtelenül egyszerű, sőt mondhatni megszokott, kissé unalmas is. Az érdekházasságba kergetett Leonce herceg és az arának kiszemelt Léna hercegnő inkább elmenekülnek a szülői önkény és a birodalmi érdekel elől, míg végül az elkerülhetetlen sors egymás karjaiba kergeti a fiatalokat. Ez adja az est vázát, minden más azonban a színészek improvizációs készségétől függ. Nem volt ritka, hogy a monológok közepén asszociációs feladatra kellet válaszolniuk, de előfordult, hogy egy dalt Lagzi Lajcsi-féle Kék a szeme-stílusban kellett visszapörgetniük, de arra is volt példa, hogy a 25-ször négy variáción felül teljesen új helyzetben találták magukat, mikor váratlanul gólyalábak kerültek elő. Így nem csak a nézők, de maguk a színészek is meglepődtek egy-egy új fordulat alkalmával. Az egész előadás számukra így felér egy szellemi és fizikai koncentrációt igénylő, izzasztó gyakorlattal, próbatétellel.
A székeink elfoglalásánál még nem értettem, miért melegítenek és nyújtanak a színészek, majd az első percek után leesett, ember feletti erőnlétről és odafigyelésről kell tanúbizonyságot tenniük. Az előadás kellékeiül bambuszrudak szolgáltak, amivel zenéltek, verekedtek, lőttek, léggitároztak, de olyan felépítmények alapanyagául is felhasználták ezeket, amihez a kötőerőt a színészek testükkel adták. Stéget, balkont húztak fel a színpadra, de hogy az egyik legextrémebb mutatványt említsem, volt hogy miután egy három méteres rúd tetejére Fátyol Kamilla felmászott, négy férfi kollégája, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Páll Zsolt és Tompa Ádám pörgetni kezdték a rudat. Kamilla fejjel lefelé csúszkált a rúdon, de még így is képes volt arra, hogy ne zökkenjen ki a szerepéből. Mindegyikükre, a fiúkra és a másik két színésznőre, Fátyol Herminára és Simkó Katalinra is igaz volt, hogy légszomj nélkül tudtak alakítani még úgy is, hogy valaki állt a mellkasukon, vagy egymás testén másztak, egyensúlyoztak. Egyszerűen döbbenetes teljesítményt nyújtottak.
Széles választékú és ötletes megoldásai ellenére sok szempontból – bár feldolgozhatónak – túl töménynek és néha soknak éreztem a társulatot. Először is, mivel borzasztóan kitekert helyzetekben láthatjuk a színészeket, gyakran túlságosan a mozgásukra koncentráltam, a szöveg háttérbe szorult. Emellett a jelenetek gyorsan változnak, ami közel három óra alatt a néző koncentrációképességét is megdolgozza. Harmadszor, néha nagyon éreztem, hogy a szélsőségekkel nem csak meglepni, de ki is akarják borítani az alacsony tűréshatárú nézőt. Megbotránkoztatniuk engem ugyan nem tudtak, én csak laposnak éreztem az ilyen próbálkozásokat, főleg a zárójelenetnél, ahol Leonce Popo nevű birodalmába visszaérkezve szinte végig fingást imitáltak. (Oké, popó, na de akkor is…)
Azon egyébként sokat törtük a fejünket, hogy a nyilvánvaló rendezői instrukciók alapján megkezdett improvizációkon túl a színészek mennyire rögtönöznek önállóan, és mennyire ragaszkodnak a betanult jelenetekhez. Ezt megfejteni egy előadás után nem lehet, mindenesetre hálás feladat egy ilyen darabról írni, hiszen akár minden másodpercéről, legapróbb részleteiről is beszámolhatnék, akkor sem lőném le a poént a végtelen variációk miatt. A Maladype játékosságának határtalansága miatt nem tartom kizártnak, hogy akár a közeljövőben még egyszer beüljek a Leonce és Lénára.