John Cage a hang 20. századi felszabadítója, a zenéről, művészetről folytatott gondolkodásmód reformere. A Ludwig Múzeum John Cage-tárlata ebben a két megközelítésben mutatja be a művész alkotásait és azok hatását. Ahhoz viszont, hogy értsük és értékeljük is Cage-et, tisztáznunk kell: mit jelent számunkra a zene és mi fogadható el művészetként.
Cage jelentősége kétségbevonhatatlan. A kelet-európai országokba tett látogatásakor szabadabb művészi hozzáállást terjesztett el (hirdette a meghatározatlanság elvét, részben az ő közreműködésével terjedt el a happening műfaja, látogatásait követően ún. Cage-csoportok alakultak ki). Cage sokrétű, zseniális és kreatív gondolkodó volt nemcsak a zene, de a vizuális művészet területén is. Filmje, a One11 alaktalan formák, fények, hangtöredékek meditatív, másfél órás egyvelege, kottái összetett, őrült grafikák, de egyéb rajzai is a zenekompozíciók lenyomatai, térképei.
Avantgárd zeneszerzőként határokat feszegetett: 4’33” című, leghíresebb darabja – ha lehet így fogalmazni – zongorára íródott. Érdekessége, hogy a mű 4 perc 33 másodpercében egyetlen hangot sem játszanak el, Cage ezzel a körülöttünk lévő hangok befogadására hívja fel a figyelmet, bizonyítva, hogy nincs tökéletes csend. Hitvallása szerint minden, amit csinálunk, zene, így zenei ready-made-ként használja a tárgyak, emberek által keltett zajokat.
A kiállítás ezen második megközelítése – a hang szabadsága – izgalmas vitatéma lehet, hiszen szubjektív, hogy ki mit tekint zenének, és egyáltalán művészetnek. A kérdés felmerült a ready-made-et kitaláló Marcel Duchamp Fountain című, 1917-es installációjával kapcsolatban is. Műtárgynak tekinthető-e egy WC-csésze csak azért, mert egy installáció részeként szerepeltetik egy kiállításon? Cage művei is a példaképnek, Duchampnak az alkotásaihoz hasonlóan provokatívak és nem konvencionálisak. Ahogy David Toop is fogalmaz Hangok óceánja című könyvében egy Cage darabbal, a Variations IV című kompozícióval kapcsolatban: “a mű lényegében emészthetetlen zaj-torlasz”. Azok számára tehát, akik a zenét nem tudják igazán tágan értelmezni, a tárlat fejfájást keltő zajmasszává alakulhat.
A befogadás nehézségeit nemcsak a Cage által képviselt ideológia okozza, hanem a kiállítás nagy mennyiségű videóanyaga is, aminek igényes megtekintése talán nagyobb feladatot ró a látogatókra, mint kellene. Szerencsére a tárlatvezetés segíthet, hogy ne ragadjunk le egy-egy darabról, performanszról készített felvételnél, és hogy Cage, valamint a hatására alkotó szerzők egyéb műveit kontextusba helyezzük.
A Cage-kiállítást mindezek fényében azoknak tudjuk jó szívvel ajánlani, akik elég nyitottak az avantgárd felé, és akik a Toop-könyvben is megemlített lenti anekdotát elolvasva, inkább az abban idézett férfivel értenének egyet:
A róla szóló híres történetek egyike szerint John Cage, miközben a keleti zenéről tartott előadást, lejátszott egy buddhista ceremóniáról készült hangfelvételt. Ez mikrotonális énekléssel indult, majd egy ütőhangszer ismétlődő hangjaival folytatódott. Tizenöt perc után egy nő a hallgatóságból sikítva felállt , és azt kiáltotta: “Vegye le! Nem bírom tovább!” Cage levette a lemezt. Mire egy másik hallgató – ezúttal egy férfi – gurult dühbe. “Miért vette le?” – tudakolta. – “Már épp kezdett érdekelni.”
A kiállítás február 17-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.
John Cage 1960 januárjában előadja a Water Walk c. művét az I’ve Got A Secret TV műsorban