Ákost két új fotósorozatáról, a korábbi utazásairól, alkotási módszeréről és még sok egyébről kérdeztem.

Ha jól tudom, van egy listád azokkal a helyekkel, ahova feltétlen el akarsz jutni. Mi alapján állítottad össze?

Egy részük turistaút volt, nem direkt fotózni mentem. Thaiföld fotósként kevésbé volt érdekes számomra, Skócia annál inkább. Még úgy is, hogy tízből tíz napot esett az eső. A kietlen, tágas terek inspirálnak, szeretek elveszni ezeken a helyeken. Ezért mentem például Németországba, a tengerpartra, vagy az ausztriai hegyekbe. A listám tetején még mindig az északi helyek állnak, Grönland, Izland újra, Szibéria vagy Antarktisz – utóbbi elég kemény dió, nem sok esély van rá.

Két új fotósorozatod is van, Interstate és San Francisco címmel. A leírás szerint egy road trip alkalmával készültek, keresztül az USA öt államán. Mesélj egy kicsit az útról, honnan hová?

San Franciscóba repültünk, ott eltöltöttünk két napot, aztán autóval mentünk fel egészen a kanadai határig, ameddig lehetett, a parton. Közben megálltunk itt-ott, Seattle-ben találkoztunk egy barátunkkal, Portlandben is volt egy délelőttünk. Egy esküvőre voltunk hivatalosak Idaho államba, tulajdonképpen ezért mentünk, csak ha már ott vagyunk, meg akartuk nézni, ami belefér. Nem volt sok időnk bámészkodni, 6 nap alatt több mint 5000 km-t vezettem.

Voltak előre kinézett helyek, amelyekről tudtad, hogy oda feltétlen el akarsz jutni, és ott akár fotózni is egyet?

Voltak, azért úgy terveztük az utat, hogy egy kicsit minden beleférjen, ami érdekelt mindkettőnket. A portlandi japánkert régi álmom volt, Seattle, San Francisco, egy nemzeti park Montana államban, meg persze az óceánpart. A Yosemite és a Yellowstone ebből az útból kimaradt, remélem egy másik alkalommal sikerül eljutni mindkettőbe.

Általában egy ilyen utazásnál mennyire tervezel előre, és mennyire bízod magad a véletlenre, remélve, hogy majd úgyis szembejönnek az érdekességek?

Ha egyedül megyek, akkor tervezek. Szeretem tudni, mire mennyi időm van, fontos, hogy nyugodtan tudjak fotózni, legyen időm egy-egy helyre. Bele kell tervezni azt is, hogy az időjárás nem lesz megfelelő, van, hogy vissza kell menni többször is egy helyszínre. Ha ketten utazunk, akkor gyakorlatilag csak turistafotókat tudok csinálni, nem arról szól az utazás, hogy én fotózom. Zsuzsi tökéletesen megértő és türelmes, de így is sokszor előfordul, hogy rám kell várni. Páros utazásoknál bízom a szerencsémben, hogy találok jó helyeket, témákat – van, amikor bejön, van, hogy nem. Ha egyedül megyek, akkor jobban tudok koncentrálni, persze szerencse akkor is kell.

Előfordul, hogy látsz egy jó fotótémát, de nem próbálod megörökíteni, inkább csak ott helyben megéled a pillanatot?

Ha kedvez a helyzet a fotózásnak, akkor megpróbálom megcsinálni. Olyankor nem bírom ki, hogy csak nézelődjek, bármilyen romantikus is lenne ezt mondani. De be szoktam járni a terepet, ha tudok, mindig hagyok időt magamnak az első kattintások előtt. Ezt a részt nagyon szeretem, amikor a filmen még nincs kép, de a fejemben már kirajzolódik valami.

Szoktad úgy érezni, ha már ott vagy, jó lenne egy komoly sorozattal hazajönni, vagy előfordult olyan út, hogy nem, vagy csak keveset fotóztál?

Kamera mindig van nálam, de most Svédországban pl. egyetlen képet nem csináltam. Megtanultam, mikor érdemes, és mikor felesleges próbálkozni. Egyszerűen vannak alkalmak, amikor hagyni kell, hiába gyötrődnék, úgyse tudnám megcsinálni, amit akarok, csak pazarolnám a nyersanyagot. Ez sokszor a körülményeken múlik, de előfordul, hogy csak rajtam. Amikor érzem, hogy bénázás van, akkor hagyom, és foglalkozom mással.

Korábban mondtad, hogy inkább azokat a helyeket szereted fotózni, ahol jó eséllyel nincs egy lélek sem, és a városi környezet sokszor gyötrelem számodra. Ehhez képest mennyire jelentett kihívást San Francisco?

Ilyen szempontból nem volt kihívás, elég nyugis hely. Nagyon jól éreztük magunkat, szerintem tök otthonos város. Bringával mentünk mindenfelé. És egyszer nem jött oda senki, hogy bocs de itt nem fotózhatsz. Ez párszor előfordult már velem, és eléggé zavart. Ezért sem szeretek városban fotózni. San Franciscóban viszont nem volt gond.

Gyakori motívum a képeiden a széles, szinte beláthatatlan táj. Amerika híres a nagy panorámákról, ebben a két sorozatban mégis mintha inkább a szűkösebb városi tereket fotóztad volna. Tudatos döntés volt?

Nem. Így alakult, erre állt rá a kezem. Persze hozzátartozik, hogy a felhőkarcolós városokban tágabbakat a magas házakból érdemes és lehet csinálni, de elég sok időt felemészt, amíg kideríted, hová tudsz felmenni, engedélyt szerezni, ha kell, milyen a kilátás, stb. Erre most nem voltam felkészülve, maradt az utcaszint. Seattle-ben szerencsére fel tudtunk menni a Space Needle-be, az egyik kép onnan készült.

Tág tájképeket csinálni időigényesebb szerintem. Van, hogy kilométereket kell autózni vagy gyalogolni a jobb pontért, ahonnan jó lesz a kép. Most erre sem volt lehetőség, így fotóztam, ami szembejött, és kész. Egyébként azokon a tájakon, ahol jártunk, érdekesebbnek tűntek a szűkebb, kicsit közelibb témák, Washington állam nagyrésze pl. elég unalmas látvány. Utah, Nevada lehettek volna azok a helyek, ahol igazán érdemes tágakat fotózni, de most nem fért bele az időbe.

Tavaly augusztusban meséltél arról, hogy kezdesz kicsit elfordulni a korábbi dolgaidtól. Ez a két sorozat már annak az eredménye?

Az elmúlt időben kísérletezgettem, kipróbáltam különböző méretű és minőségű filmeket, kamerákat. A 6×6 formátumot mindig is szerettem. Embereket sem fotóztam például ezelőtt, vagy csak nagyon ritkán. Ma már nem fordítom el zsigerből a kamerát, ha valaki belesétál a képbe, de az emberi jelenlét továbbra sem lesz meghatározó téma a képeimen. Az általuk hagyott nyomok, emlékek jobban érdekelnek. És a Balatontól nem tudok, nem is akarok szabadulni, ott szeretek a legjobban fotózni. Ősszel és télen nagyon inspiráló hely. Szóval színesedett a portfólió, de a „vizes” képekhez mégis mindig visszatérek.

A képeidnél mindig meghatározóak és jellegzetesek a színek, vagy legalábbis egy-egy árnyalat, hűvös kék, borúsabb zöld. Ha jól tudom, ez az első teljesen fekete-fehér sorozatod, ez szintén egyfajta kísérletezés eredménye?

Volt egy fekete-fehér sorozat, de tavaly leszedtem az oldalamról. Azok eredetileg színes digitális képek voltak, lehúzva fekete-fehérbe. Jobban érzem magam, ha fekete-fehér nyersanyagra dolgozom, tisztább a lelkiismeretem. Vagy nyerek a lottón és veszek egy Leica M Monochrom-ot. Az első digitális dolog, ami felér a filmhez szerintem. Természetesen nem felbontásról meg részletgazdagságról beszélek, főleg nem megapixelekről, hanem az érzetről.

A filmre fotózással egyébként sok szívás van: nehéz a színes negatívot jól szkennelni, drága maga a nyersanyag is, laborköltségek, stb. De aki csinálja, az tudja, miért szereti. Szeretem, hogy nem csak file-jaim vannak, szó szerint megfoghatatlan adatállományaim, hanem kézbe tudom venni, át tudom lapozgatni a negatívjaimat. Imádom a szemcsézettségét, a textúráját, az életszerűségét. Aztán mechanikus gépekkel dolgozni is egészen más érzés, nem szívesen nyúl vissza az ember egy digitálishoz, ha ráérzett erre. A digitális kamerák technikája nagyon gyorsan fejlődik, gyakorlatilag követhetetlen módon – de jobbak nem lettek ezeknél a régi gépeknél, csak kényelmesebbek.

Mennyire tartod fontosnak, hogy néha kicsit eltávolodj attól, ahogyan addig fotóztál, és új dolgokat ismerj meg?

Minden fotós igyekszik kialakítani egy saját stílust. Én azokat szeretem, akik nem tökugyanazokkal az eszközökkel érik el, hogy kialakuljon a képi nyelvezetük, hanem mernek kalandozni kicsit. Ezt például nagyon szeretem Nadav Kander-ben. Vagy a zenészek közt David Bowie-ban. Mindig van benne rizikó, de megéri. A kudarcokból, tévutakból jól lehet tanulni.

Mik az aktuális terveid, új sorozat, kiállítás, utazás?

Tervek mindig vannak, meglátjuk, mit sikerül összehozni. Könyvről, kiállításról is van szó a közeljövőben, de sokmindenen múlik, hogy meg is valósulnak-e. Grönlandra továbbra is nagyon szeretnék eljutni, Erdély is érdekel. De szerencsére mindig van mit fotózni a közelben is.