Már csak néhány hétig látható a Capa-kiállítás a Ludwig Múzeumban! Tudni illendő, hogy André Kertész és Brassai mellett ő a harmadik világhírű magyar fotóklasszikus, úgyhogy nem érdemes lemaradni az életművét bemutató, gazdag anyagról. Fél évvel ezelőtt nagy szenzáció volt, amikor a Nemzeti Múzeum bejelentette, hogy állami támogatással megvásárolta a 937 mesterkópiát tartalmazó Capa-gyűjteményt, így végre haza került, aminek itt a helye. Ebből a LUMU-ban körülbelül 200, tematikusan válogatott képet láthatunk most.
Budapesten kívül Tokióban és New Yorkban őrzik ugyanezt az anyagot, és szerződés van róla, hogy több mesterkópia nem készülhet a képekről. A többi nagyítás már csak egyszerű másolat lesz. Persze ez rögtön felveti az eredeti és a másolat problematikáját a fotóművészet területén, de ez nem az a cikk, és a kiállítás képanyaga amúgy is sokkal fontosabb kérdéseket szegez nekünk. A fotók arra kényszerítenek, hogy máshogy nézzük őket, mint egy megszokott, kompozíció-elvű fotókiállítás darabjait. A képek a személyes történelmi tudatunkat formálják.
Milyenek is ezek a képek? Capa a háborúkat fényképezte – a 20. század legemblematikusabb háborúit. Képei egy haditudósító képei, aki, ha kell, ott van a frontvonalban, ahogy azt a D-day fotói is tanúsítják. Mellette emberek halnak meg ugyanott, ahol ő is meghalhatna. Nem tudom, a nagy fotóügynökségek haditudósító hogyan fedezik magukat manapság, de ez régen csak nehezebb lehetett. Robert Capa halála bizonyítja azt a kitartást, amivel a munkáját végezte: az indokínai háború tudósítása közben, 1954-ben lépett aknára. A pálya első nagy sikerét egy másik véres háború, a spanyol polgárháború hozta meg számára. Ilyen egy haditudósító karrierje.
Még ha mindezt nem is tudjuk, csak nézzük a képeket, egy idő után az az érzésünk támad, hogy elvesztünk bennük. Pedig korántsem folynak össze ezek a felvételek. Szinte mindegyik kép más élethelyzetet mutat, különöset vagy hétköznapit, de olyat, ami egy háború keretei között történik meg. Inkább azt nem tudjuk, hogyan nézzük őket.
Szörnyülködjünk? Arra ezek a képek nem alkalmasak, mert alig van rajtuk a hagyományos értelemben vett véres jelenet. Keressük az újszerű képi megoldást, a felismerhető és zseniálisnak ítélhető kompozíciót, hogy elismerhessük az alkotóban a mestert? Ez az út szintén nem járható, hiszen a képek nagy része “akció közben” készült, és a háborús történéseket senki kedvéért nem állítják meg. De még csak nem is lassítják. Ezért a képek nagy részénél egyszerűen nem lehetett idő rá, hogy a fotós átgondolja, pontosan hogyan is készíti el a képét. Egy dolog viszont maradt, ami így is a fotós egyéni látásmódjáról árulkodhat, ez pedig maga a témaválasztás. Az, hogy ő mit lát meg egy masszaszerű, percről-percre történő folyamatban. Nem az a lényeg, hogy hol vágja el a képet, hanem hogy mi az, ami mindenképp rákerül. Capa pedig meglepő dolgokat tud nekünk mutatni, olyan pillanatokat és helyzeteket fog meg, amelyek egy háborúban soha részt nem vevő néző fantáziáját is megragadják. Sőt, azét a leginkább.
A kis részletekről van szó. Ezeken a részleteken fordul meg az egész történelmi tudásunk, de legalábbis annak mélyebb rétegei. A képekről olyat tudhatunk meg, amiről a történelemkönyvek nem szólnak, de ha szólnának is, a látvány nélkül nem érne semmit az állítás. Nem lenne meg az az apró, de fontos fordulat a fejben. Mondok néhány példát. A normandiai partraszállás egyik pillanatát mutatja az egyik kép, amelyen a nagy amerikai anyahajóból szállnak át a katonák a kisebb hadi csónakokba; a kép közepén látszik egy katona, aki épp ugrik, az oldalán egy masnizott szájú, átlátszó nejlon lóg, abban van a puskája. Nevetséges látvány: puska vizes szatyorban. Mégis, ez lesz az eszköz, amivel a parton megvédi a maga életét és elveszi a másokét. A bezacskózás pedig teljesen érthető: míg kiérne, a víztől tönkre menne a fegyver.
Egy másik kép: ’44-ben Franciaország fokozatosan szabadult fel, az egyik város udvarán morbid csoportképben pózolnak a fotó szereplői, amerikai katonák, dühös helyi lakosok és kopasz lányok-asszonyok. Ezek az asszonyok az előző pillanatban vesztették el a hajukat, a mellettük álló dühös honfitársak keze által, és mint a nemzet árulói kellett elszenvedniük ezt a megaláztatást, büntetésként azért, hogy az ellenséggel, német katonával szűrték össze a levet a háború napjaiban. A legmegdöbbentőbb mégis a spanyol polgárháborúban készült egyik felvétel: a köztársaságpárti katonák egy árkon szökkennek át, elől egy feltűrt ujjú, fehér inges férfi ugrik enyhén “latabáros” arcéllel. Még kicsit komikus is a mozdulat. Egy kép a sok Capa-fotó közül, messze nem a legjobb. A férfi azonban nagyon ismerős. Hirtelen jövök rá, hogy a leghíresebb Capa-felvétel főszereplőjét látom: azt a bizonyos milicistát A milicista halála c. képről. Kevés idő választja el a halálától, de ezt ő nem tudja. Mi, nézők, “már” tudjuk.
Hagyományos kompozíció helyett jelenlét. Számomra új látásmód született. Menjetek el a Ludwigba és győződjetek meg róla ti is! A távolság sem kifogás: a kiállítás ideje alatt ingyenes buszjárat közlekedik 10-től 16-ig minden órában a Deák térről. 2 órát kér az életetekből. Hajrá!
Linkek: