Valószínűleg mindenki tudja magának értelmezni a fotórealizmus mint fogalom lényegét. De ha nem, elég csak lejjebb görgetni a cikkben – jobb esetben végigjárni a LuMú harmadik emeletét -, és a gyanúsan valósághű képeknél a fejébe vésni az embernek: igen, ez is ecsettel készült. Az Édentől keletre kiállítás előtt utoljára a Fényjátékosokat, azaz Frank J. Malina és Kepes György minden érzékszervet bejáró munkásságát láttam ugyanezen falakon belül, és bár ezúttal egy jóval kevésbé összetett élménnyel mentem haza, mégsem elégedetlenül. A termekben fickándozik a tér, annyi helyünk van szembesülni a gyakran óriási falakat beterítő képanyaggal, szinte hív a lehetőség, hogy “gyere, nézz meg minél közelebbről”, és kérdezget:  “te honnan látod, hogy nem vagyok az, aminek mutatom magam?”

Ha a bejárat után egyből balra fordulunk, a legnagyobb teremben csupa ilyen alkotás kíván versenyezni az ember figyelméért, bár az igazság az, hogy minél beljebb haladunk, annál több a szó szerinti fotórealizmus lényegét magából kivető alkotás, amelyek inkább csak témájukban hasonlítanak társaikhoz. Hétköznapi csendéletek az USA útszéli falatozóitól és lerobbant kocsijaitól egészen a gulyáskommunizmus és hiánygazdaság banálisan semmitmondó mindennapiságáig. Komoran ülő társaságok. Csirkehúsleves felett csontot szopogató nő. Temetőben virágot rendezgető idős asszony. A kiállítást a technikai jelleggel szemben inkább fogja össze az a néhol kissé áporodott hangulat, mely fél évszázad távolságából úszik szemünkbe, és amely felidézi Örkény legendás egypercesét: ezek a képek, a lefestett személyi igazolvány, az újsághirdetés is semmitmondásukkal mondanak el saját idejükben elmesélhetetlen történeteket.

Az Édentől keletre – Fotórealizmus: Valóságváltozatok 2011. szeptember 14. és 2012. január 15. között tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.