Glenn Brown, brit festő egyszerre vegyít film-, zene-, irodalom- és művészettörténeti utalásokat és stílusjegyeket, ezért gyakran megkérdőjelezték egyediségét. Április 11-ig a LuMúban megrendezett kiállításán meggyőződhetünk róla, hogy a plagizálás Brown esetében nem több légből kapott vádnál, hiszen mash-up művészetével nemcsak összefoglal, de át is értelmez.
A meghökkentő, hol hagyományos, hol szokatlan technikákat alkalmazó Young British Artists tagjaként tartják számon Glenn Brownt. A ’66-os születésű művész egyaránt merít a festészet legnagyobb alakjaitól (Rembrandt, Dalí), ill. sci-fi könyvek illusztrátoraitól (Chris Foss, Tony Roberts), de popkulturális utalásokat is szívesen használ (Joy Division és Smiths dalcímek egyaránt visszaköszönnek a képeinél). Brown művészete tehát egyfajta kulturális forrasztótégely, hiszen – ahogy a tárlatvezetésen pl. az Oszcillálj vadul c. képénél elmondták – egészen Oscar Wilde-ig, ill. Hitchcockig is képes visszautalni a nyilvánvaló Dalí-elemeken kívül. Arról, hogy ezek ténylegesen mennyire utalások és nem nagyított reprodukciók, éles vita keveredett, a Turner-díjas Brownt sokszor plagizálással gyanúsították, a Gala-Salvador Dalí Alapítvány a fentebb említett képe miatt be is perelte.
Brown annyit válaszol a vádakra: “Csalhatnék, és tehetnék úgy, mintha hihetetlenül eredeti volnék, de ahogy már mondtam, ez svindli lenne. Ezért igyekszem inkább a másik utat járni, és még rátenni egy lapáttal.” Mi ez a több, amivel megbikázza a “másolatokat”? Horrorisztikus, félelmet keltő részletek mellett, a trompe l’oeil, szemfényvesztő, három dimenziós technikáját alkalmazza. Hullámzó, kavargó, expresszionista művészeket imitáló technikája alapján első látásra olyan, mintha durván, nagy mennyiségű olajfestékréteget vitt volna fel, ehelyett viszont a képek felülete tükörsima, elnagyolt, színes ecsetvonások helyett pedig közelebbről szemlélve minden részletében tudatos, aprólékos kidolgozást látunk.
Glenn Brown: Böcklin sírja (1998) (Chris Foss: Lebegő városok (1981) című műve alapján)
A LuMú tág tere tökéletes környezetnek bizonyult a múzeum egyébként legjobban biztosított kiállításához, amelyen nemcsak Brown festményeit, de néhány szobrát és egészen hátborzongatóan sötét, rétegzett grafikáit, rézkarcait is láthatjuk. Utóbbiak engem inkább a Kör című horror satírozott fejeire emlékeztettek, a gipszkarton szobrokban pedig bevallom, nem láttam túl sok szépséget és értéket. Kicsit olyan volt, mintha egy óvodás színesre mázolt volna egy farönköt.
A festmények azonban annyira vibrálóak és gazdagok, hogy azoktól nehéz elszakadni, hazaérve pedig az egész Brown-univerzum, és az alapjául szolgáló eredeti képek felkutatására és a Brown-féle verzió összehasonlítására invitálnak. Egyedül azt hiányoltam nagyon, hogy erre az összehasonlításra nem adtak igazán alkalmat a kiállításon. Csak a tárlatvezetésen, elejtve mutatták fel az eredeti műveket, és nem csatolták azokat a Brown-képek mellé, így nem volt azonnal egyértelmű, hogy mi az a plusz, amit a brit festő hozzáadott azokhoz. Bár ha belegondolok, nem feltétlenül baj, hogy hiányérzetet keltett bennem a kiállítás. Elég ritka ugyanis, hogy egy tárlat kiváltja az emberben azt az igényt, hogy hazarohanva még jobban elmélyedjen adott művész és más festők képeiben. Glenn Brown kiállítása, hogy ellentmondjak bírálóinak, tehát már ebből a szempontból is páratlannak számít.