Kereken tíz nappal ezelőtt a Biennálé névvel illetett színházi esték sorozat záróakkordjaként a Tháliába mentünk megnézni és meghallgatni, hogyan húzza Lajkó Félix, amikor meghívott vendégekkel áll össze egy könnyednek ígérkező koncertre. Hallgattunk, ámultunk, csendben voltunk, majd nagyon tapsoltunk, ezt többször megismételtünk, közben mosolyogtunk, nevettünk, és a végén nem akartunk elmenni.
Kereken tíz nappal ezelőtt a Vidámszínpad felé vettük az irányt, aztán mikor a villamoson eszembe jutott, hogy valójában a Tháliába kéne menni, egy gyors pánik közben megütötte a fülünk egy telefonbeszélgetés, amiben egy pasi biztosította a vonal másik végén levőt, hogy hétre biztos ott lesz a Thália előtt. Undercover üzemmódban utána lopakodás, de miután leesett, hogy tudom, hol van a Thália, leváltunk, és meg is találtuk. Pontban 19:00-kor érkezés, a legtökéletesebb mértani középső két hely elfoglalása, elégedettség, fészkelődés. Negyed óra petting után egy pasi és nő be balról, fűrészpor ízű felkonf, zakóalj-gyűrögetés, balra el, részünkről a fellélegzés, és vissza a várakozás fázisba.
Elsőként Lajkó és Brasnyó Antal bújt elő a függöny mögül, kezükben értelemszerű leosztás szerint hegedű és brácsa, és erősen spontánnak tűnő mégis pontos összhangban húztak egy közöset. Az előadás néhol a folkos-klasszikus felé hajlott, néhol viszont a brácsa a mély kíséret helyett ütemhangszerként húzta a ritmust, amitől az egésznek volt egy olyan post-rock crossover hatása, amitől az állam leesett – ez egyébként többször előjött még a koncert során.
A következő résznél már Dresch Mihály is csatlakozott szaxofonnal, ami először egy nagyon repetitív, minimál darabot jelentett, de nem sokkal később már egyértelműen jazzbe fordult a dolog, és ez volt az egyik pont, ahol azt mondtam: ha ez menne most még másfél órán át, széles vigyorral távoznék. A történet viszont tovább csavarodott, ahogy tovább cserélődtek a hangszerek és a közreműködők. Dresch alkalmanként furulyára cserélte a szaxofont, Lajkó citerára a hegedűt, a plusz tagok révén pedig további ritmushangszerek is feltűntek.
Egy újabb fénypontja volt az estének, mikor az idén 80 éves, gyimesi csángó hegedűs legenda, Zerkula János is csatlakozott, és egész zenekarként, hatosban húzták a talpalávalót, 
ami itt már a népzene és modern klasszikus ötvözetéből megszülető, tipikus Lajkó-hangot ütötte meg. Volt hegedűszóló az öregtől és a fiataltól is, amit mindig nagy közös rázendítés követett, dobbal, brácsával – itt volt egy újabb fülig vigyor, ez volt az igazi örömzenélés.
Az egyórás koncert úgy folyt el, mint egy lyukas homokóra, ami csak akkor tűnt szembe, mikor az utolsó szám után ment a nagy tapsolás (ami egyébként minden szám után ment), és akkor a zenészek visszajöttek, és megismételtek egy már elhangzott darabot. Kicsit meglepő volt, aztán az azután tapsolásnál lassan realizálódott az emberekben, hogy ez itt már a vége, és lehet menni haza. Még némi tanácstalan üldögélés és tapsikolás után végül kifelé vettük az irányt. Fura volt ez a befejezetlennek érzett befejezés, de végülis inkább hagyott belül egy felütött labdát, mint szakadékot.
Visszatekintve. Lajkót legutóbb sokkal zabolátlanabbnak láttam, ez a kedves kimértség pedig az újdonság erejével hatott. Ez a platform nyilván nem is az volt, ahol az elszállt virtuozitást kell erőltetni, és tökéletesen hozta össze az estet, ami ott és akkor pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. De nem csak ez sugallta azt, hogy valaki felnőtt és valami beérett. Nem csak szólistája volt az estének, hanem karmestere, zenélő vezénylete, fő fonala, sodra, zenei rendezője, miközben ő maga is aktív részese maradt az egésznek. Intett, odaszólt, fejével biccentett, apró jelekkel tartotta az irányítása alatt az egészet, miközben éppen annyira engedte szabadjára saját hangját, mint amennyire teret engedett a többieknek is. Vérprofi volt.
(Alább a Kultblogon megjelent eredeti ajánló cikk olvasható.)
Talán többeknek dereng az az őrült virtuóz, akit néhány évvel ezelőtt felkapott a média, és nagyon meg akarták mutogatni, hogy mennyire elmebetegmód tépi szét a vonót hegedűnyúzás közben. Ő volt Lajkó Félix. Aztán a média leszállt róla, ő meg időközben világhírű lett (bár lehet, hogy már akkor is az volt, de valahogy nem ez volt a fókuszban), bejárt több kontinenst, és rengeteg projektben szerepelt. Írt zenét színházi darabokhoz, Bozsik Yvette koreográfiájához, fellépett Boban Markovic vagy épp a Noir Désir oldalán, hozzájárult a Velencei Biennáléhoz, Jancsó pedig kisfilmet készített róla. Az őrült virtuóz ma is éppen olyan erős jelenség, mint bármikor, maximum valamivel tudatosabb. Október 13-án pedig többedmagával mutat ebből ízelítőt a Thália Színházban, a Határontúli Színházi Esték keretében.
Info: Thália | Lajkó Félix