A toplisták sorát az idei év legjobb ambient és kísérleti albumaival folytatjuk. Farkas Péter és Andok Tamás szelekciója nem csak elektronikát tartalmaz, de akad kortárs komolyzene és akusztikus zajszőnyeg is. Képünkön már a győztes ünnepel, többiek a tovább után.
12. Dirty Beaches – Badlands (Zoo Music)
Tizenkettedik albumával jelentkezett idén Alex Zhang Hungtai, akit úgy látszik végre a szakma is kezd komolyan venni. A Badlands, akárcsak a zenész korábbi anyagai, bevallottan Wong Kar-wai, Jim Jarmusch és David Lynch alkotásainak zavaros lenyomata. Szép új világunk bizarr Elvis-imitátora paranoid utazásra viszi a hallgatót, és hiába érezhető a karakter mögötti szándékoltság, van abban valami páratlanul őszinte, vad és lázadó, ahogy a magányos outsider Hungtai a töredezett, monoton hangmintáira a gitárját tépi, közben suttog, kántál, sikít a mikrofonba. (AT)
11. Rhian Sheehan – Seven Tales of the North Wind (Escape Artists)
Az új-zélandi Rhian Sheehan leginkább a Café del Mar-kompatibilis chillout világában szerzett magának egy szerény, de biztos pozíciót. A posztrockos beütésű shoegaze ambient mélységeivel először két éve kísérletezett, valódi kincseket azonban csak most talált. Clem Leek, a Hammock és néhol a Sigur Rós nyomvonalát követve Sheehan is emlékekről és gyerekkorról ábrándozik, a sűrű ambient erdejében pedig szomorkás vonósok fogják a kezét. A képlet egyszerűnek tűnik, az igazán ügyes munkákat mégis vadászni kell. Ezen a területen Sheehan munkája volt az idei legszebb préda. (FP)
10. Paavoharju – Ikkunat Näkevät (Fonal)
A finn Paavoharju azon kevés kísérleti zenekarok egyike, akiknek tényleg sikerült valami egészen eredetit létrehozni. A kicsit mesterkélten hangzó freak-folk valójában jól kifejezi azt a csodálatos szürrealitást, ahogy a különféle töredékékből egységes albumokat gyártanak. Altatóra emlékeztető dream-pop dallamok, templomi himnuszok, trip-hop ritmusok és statikus zajzenék zűrzavaros keveréke, valójában bárhonnan próbáljuk megragadni, mindig ellenáll a felesleges skatulyázásnak. Bár az Ikkunat Näkevät csak kiadatlan számok gyűjtése, mégis az év legjobbjai között a helye. (AT)
9. Various Artists – For Nihon (Unseen)
A márciusi atomerőmű-baleset után számos művész próbálta a maga módján kifejezni Japánnal való szolidaritását. Több no-profit ambientválogatás is készült, melyből egyértelműen kimagaslik az egyik legelső gyűjtemény, a For Nihon. A Keith Kenniff (Helios, Goldmund) által szervezett összejövetel egy duplalemezes, 38 számos, digipackos kiadványt fialt. A résztvevők között éppúgy találunk ígéretes újoncokat (Amman Abbasi, Ex Confusion) és megbízható veteránokat is (Alva Noto, Ryuichi Sakamoto, Taylor Deupree). Színes és színvonalas válogatás, a lemezeladás teljes bevételét pedig Japánnak adományozták. (FP)
8. Kreng – Grimoire (Miasmah)
A Miasmah kiadó sötét, bizarr univerzumának egyik legmarkánsabb szegmensét idén a belga Kreng új anyaga jelentette. Pepijn Caudron a dark-ambient zenészek gyakorta lusta, fantáziátlan ötleteit messze felülmúló kreativitással, és nem utolsó sorban komoly hozzáértéssel építette fel második lemezét, mely alkotója színházi múltja miatt akaratlanul is kísérőzenére hajaz, azonban mozgókép hiányában ránk vár a feladat, hogy saját történetet kreáljunk hozzá. Rémisztő, rideg fantazmagória, ami bár nagy hallgatói lélekjelenlétet igényel, érdemes rá időt szánni, és óvatosan alámerülni. (AT)
7. Ryan Teague – Causeway (Sonic Pieces)
Barokkosan sűrű lemeznek tűnik a Causeway, pedig hangszeres repertoárját gyakorlatilag csak néhány gitár alkotja. Teague eleddig inkább a kísérleti ambient világában meditált, második lemeze viszont szenvedélyes és éber munka. Legfőbb érdekessége – a számok megejtő szépsége mellett – kétségkívül a hangszeres virtuozitás: a kiváló gitárjátéknak köszönhetően olykor csembalót vagy mandolint is hallani vélhetünk a korongon, a térhanggal való játék pedig kiváló érzékkel és mértékkel idézi a szerző előző albumát. Külön kiemelendő a White Nights, mely az év egyik leggyönyörűbb lírai darabja. (FP)
6. The Mount Fuji Doomjazz Corporation – Anthropomorphic (Denovali)
A Kilimanjaro Darkjazz Ensemble side-projekt bandája társával ellentétben jóval improvizatívabb zenét játszik. Ismerve az alkotók film és irodalom iránti rajongását, talán nem túlzás, ha mi is egy szabad asszociációval élünk: új albumuk olyan, mintha Stanislaw Lem Solaris bolygójának fiktív történetét mesélné el. Akárcsak a vörös és a kék nap színeitől megfestett óriási, titokzatos plazma-óceán, úgy a lemez is hol lenyugszik halkan morajló jazz és klasszikus dallamokkal, máskor a kínzó őrületig fokozva vibrál, fortyog és lüktet. Súlyos, de kihagyhatatlan élmény. (AT)
Kritika a Közvetlen Hangtér blogon
5. Dustin O’Halloran – Lumiere (130701)
A szólóban előadott, minimalista zongoradarabjairól ismert fickó idei lemezét ezúttal egy kis zenekarral vette fel. Az elegáns, letisztult arpeggiók mindig is szépen hintáznak O’Halloran opuszaiban, a Lumiere világa azonban már egy csellistával és hegedűsökkel is gazdagabb. Ez a (továbbra is mérsékelt) gazdagság kifejezetten jótékony hatásúnak bizonyult: a korábbi zongoraszólók profi, de olykor kissé iskolás jellege után itt végre egy igazi ensemble-t hallunk. Kísérleti etűdök helyett átgondolt és összetett tételeket. Szerény, de nagyon szerethető munka. (FP)
4. Deaf Center – Owl Splinters (Type)
A páros közel hat év kihagyás után jelentette meg új lemezét, amely pusztító kataklizmaként hat az emberre. Többnyire Erik Skodvin mély, fojtogató cselló-loopjai dominálnak olyan könyörtelen erővel, hogy szinte feloldozásként hat, amikor a hallgató egy kis levegőhöz juthat Otto Totland szerény, keserédes zongoramelódiái által. Amilyen hirtelen jött az Owl Splinters, látszólag olyan gyorsan burkolózott újra homályba a Deaf Center, így talán megint közel fél évtizedet kell várni egy újabb mesterműre, de bőven megéri. (AT)
Kritika a Közvetlen Hangtér blogon
Kritika a Moesko Music blogon
3. Sinepearl – The Dance of Affinity (Virtual)
Az emberi beavatkozástól mentes természet burjánzó élővilága és édeni harmónia jellemzi a svéd fiatalember munkáját, aki idén debütált Matt Hillier (Ishq) kultikus kiadójánál, a Virtualnál. Az absztrakt hangképekkel és ősi fuvolaszóval egyaránt kacérkodó lemez hosszan úszó loopjai termékeny humuszként funkcionálnak, a zenei világ tehát rendkívül sűrű és részletgazdag. A fölénk terebélyesedő káosztól mégis messze áll, ezzel pedig egyfajta ellenpólusát is nyújthatja a Deaf Center összetettségének. Ott a pokol tüze fortyog, itt madarak szárnyán repülünk az égbe. (FP)
2. The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble – From The Stairwell (Denovali)
A holland társulatnak sikerült úgy konceptalbumot készíteni, hogy bár a dalok nem mindig kapcsolódnak, mégis érezni a szilárd egységet. A tematika szerint egy sötét, kacskaringós lépcsőn vezetik fel a hallgatót, minden emeleten egy ajtó, mögötte ismeretlen szoba és világ, így a végére nyolc egyedi cselekményt és hangulatot ismerhetünk meg. Az érdekes elektroakusztikus megoldások, és a hátborzongató, ugyanakkor megnyugtató érzés, ahogy a mély trombita vagy csellózúgás mélyéről Charlotte Cegarra énekes lágy hangja kiemelkedik, az év egyik legszebb pillanatai közé tartoznak. (AT)
Kritika a Közvetlen Hangtér blogon
1. A Winged Victory for the Sullen – self titled (Erased Tapes / Kranky)
Ha a Sinepearl-lemez a földi élővilág harmóniájáról zengett, Adam Wiltzie és Dustin O’Halloran duója a túlvilág súlytalanságába invitál minket. A kortárs komolyzene és a lebegő ambient mentén felépülő hangzásvilágról már olvashattatok kritikánkban. Ezzel a lenyűgöző és páratlan zeneiséggel Wiltzie és O’Halloran valami olyasmit fogalmaztak meg, ami talán már holnap el fog tűnni: az eszményi szépség ideáját. Többek között ezért is érezzük a munkájukat 2011 fénypontjának. (FP)
Korábban a Kultblogon: