AraabMuzik – Electronic Dream (Duke)

Noha alapvetően nem klasszikus hiphop a Rhode Island-i Abraham Orellana régóta várt bemutatkozó lemeze, mégis annyi szenzációs, főleg J Dilla előtt tisztelgő beat van benne, hogy nem maradhat ki ebből a listából. Meg hát tegyük fel magunkban a kérdést, hogy eddig hányan samplerezték úgy a kilencvenes évek trance nagyságait, hogy a végeredmény ennyire lehengerlő legyen? Egyáltalán hányan samplereztek trance-t eddig a hiphopban? Na ugye. Az Electronic Dream az a lemez, amit klónozni tilos, de ez a harminchat perc így önmagában korszakalkotó. (VZ)

Big K.R.I.T. – Return Of 4eva (mixtape)

Justin Scott a pár évvel ezelőtti felbukkanása óta már jó pár mixtape-pel bevette az internet legnagyobb zeneportáljait rövidebb-hosszabb időre, azonban egyik sem foglalkoztatta a nagyérdeműt olyan sokáig, mint a tavaszi Return Of 4eva. A déli stílus legkiválóbb témái találhatóak ebben a huszonegy felvételes gyűjteményben, amik nem csak Big K.R.I.T. jó rapstílusát mutatják be, hanem kivételes zeneszerzői tehetségét is. Lassabb tempójú, nyugodt iramú mixtape a végeredmény nagyon sok jó szöveggel, szép hangokkal. Ingyen letölthető. (VZ)

Dels – Gob (Big Dada)

A Dels művésznéven ismertté vált brit Kieren Dickins 2010-ben két zseniális kislemezzel hívta fel magára a figyelmet (Shapeshift, Trumpalump), ezért elég nagy elvárásokkal lehetett várni a Gob című debütálását, ami szerencsére nem okozott csalódást sőt, az ismert slágerek mellett további nagyszerű zenéket is felvonultatott. Emiatt ő számomra idén az, aki továbbra is életben tartja a britek elektronikus zenéből táplálkozó hiphop-interpretációját, ráadásul, mint kiderült, nem csak egyféleképpen tud szövegelni, és a különbözői arcai is hitelesek. Egy mondatban elfér még, hogy Wiley Big Dadás lemeze centikkel csúszott le erről a listáról. (VZ)

DJ Quik – The Book Of David (Mad Science)

Hat évet vártunk DJ Quik nyolcadik albumára, de Compton nagy örege továbbra sem változott semmit, sőt, a Book Of David legjobb munkája az utóbbi tizenöt évből. Igazi régisulis hangulat uralkodik több mint egy órán át, rengeteg a hangminta a hetvenes és nyolcvanas évekből, miközben funkos breakbeatek és nyers 808-as dobok gondoskodnak az arany színárnyalatú nosztalgiáról. 2Pac és Jay-Z egykori producere olyan nagyszerű slágereket írt a lemezre, mint a Babylon, a Nobody vagy a So Compton, az utóbbi pedig bizonyosan az a zene, amit még évtizedekkel később is lehet mutogatni egy új nemzedéknek, hogy na, ez volt a hiphop régen. (VZ)

Eric Lau – Quadrivium (Kilawatt)

A brit Eric Lau felfedezésében jelentős szerepet vállalt, hogy a Space Is Called-sorozatnak köszönhetően Morgan Zarate társaságában Budapestre is eljutott februárban kiadott harmadik lemezével. A Quadrivium nem egy óriási megfejtés, érzésem szerint mégis az idei év egyik legjobb instrumentális hiphopokat rejtő lemeze. Néhol varázslatosan misztikus, néhol határozottan oldschool, néhol egyszerűen ügyes megoldásokkal élő fogásai nem 20 tracket adnak ki, mint inkább egy rendkívül sokszínű albumot, mely downtempotól hiphopig kalandozva egy olyan utazásra hív, melyet még jövőre is emlegetni fogok. (KR)

G-Side – The One… Cohesive (Slow Motion Soundz)

A G-Side már eddig is több remek kiadvánnyal tartotta előkelő helyét a stílus melódiákban gazdagabb, filmzenés hatásokkal teletűzdelt ágában, és az idei lemezük is csak erősíti a pozíciójukat. Lassú, monumentális jeleneteket feldolgozó zenék kiváló gyűjteménye a kohéziós album, egyszerre gyönyörű és elgondolkodtató. Végig érezni benne azt a fajta mozgást, amit csak kívülről, vagy a magasból szemlélve lehet felfogni és megérteni. Nekünk csak az a dolgunk, hogy eldöntsük: a rapperek mellett ülve vagyunk a szemtanúi mindennek, vagy abban a forgatagban élünk, amit tűéles pontosságú realitásérzékkel öntenek szavakba. (VZ)

Jeremiah Jae – Lunch Special Pt. 4 (mixtape)

A chicagói Jeremiah Jae elképesztő vehemenciával nyomta végig az évet, s bár a hivatalos debütalbuma sajnos átcsúszott 2012-re, azért a Rappayamatantra ep és a Lunch Special Pt. 4 jócskán megmutatta, hogy egy óriási tehetséggel van dolgunk. Különösen az utóbbi oszt le mindent rendesen: absztrakt beatek, szürreális kollázsok, elcsúszott hangminták összessége, amit valami megfoghatatlan jazzes aura lebeg körbe. A budapesti fellépése előtt a kezembe nyomott egy home made cd-t Rappayamatantra: The B-sides címmel, állítólag kb. 20-at írt belőle – hasonlóan zseniális az is, hátha felbukkan valahol majd a neten. Ingyen letölthető. (VZ)

Shabazz Palaces – Black Up (Sub Pop)

Rég lehetett annyi dubos asszociációt összeszedni egy hiphop kiadványon, mint a Shabazz Palaces nagylemezes bemutatkozásán, ráadásul tele van az egész világzenei elemekkel, világvége hangulatú sötétséggel és rendkívül intelligens rapbetétekkel is. A Black Up egy meglehetősen vészjósló album, mely a dälek örökségére épít fel 35 percnyi világvégét, jazzes filmzenével és bárfüsttel, hajnali revelációkkal, szürke épületekkel és egy olyan hangulattal, ami nagyon hiphop, holott rengeteg olyan hozzávalóból tevődik össze, amikhez ez a stílus általában nem szokott nyúlni. S talán pont ez a sikerének a titka. (VZ)

The Weeknd – House of Balloons / Thursday (mixtape)

Nehéz minőségi különbséget tenni az év felfedezettje, a lista legmainstreamebb tagja, Abel Tesfaye idén kiadott két mixtape-je között. Bár egyik album se kifejezetten hiphop-centrikus, mégis sok szállal kötődik a stílushoz (nem csupán az idei mainstream hiphop herceg Drake vendégszereplése által), így úgy éreztem, inkább itt a helye, mint később érkező elektronikus zenei listánkon. A két The Weeknd-lemez közül az egyik slágeresebb, a másik összeszedettebb, de így is 2011 egyik trendsettere volt lemezeivel, melyek megmutatták az r’n’b kliséi közül kivezető, érzéki és félhomályban gazdag utat. (KR)

Wugazi – 13 Chambers (mixtape)

Számszerűleg tudja bizonyítani a last.fm oldalam, hogy nincs még egy lemez, amit az elmúlt 12 hónapban annyit hallgattam volna, mint a minneapolisi Cecil Otter és Swiss Andy producerek egyszerű és nagyszerű mixtape-jét. A Wugazi nem több, mint a Fugazi és a Wu-Tang Clan legjobb pillanatainak tökéletes esszenciája: hallottunk már egy pár mashup albumot, de nagyon kevés volt ennyire hangulatos és átütően ’90-es éveket idéző, mint a 13 Chambers. Otter azóta másik bandájával, a Doomtree-vel is kiadott egy nem kevésbé erős lemezt (No Kings), de arról már csak 2012-ben regélünk. Ingyen letölthető. (KR)

Korábban a Kultblogon:

• További 2011-es toplisták
• 2010 legjobb zenéi
• 2009 legjobb zenéi