Hiphop és elektronika után most már épp itt az ideje, hogy az év gitárhúrokban gazdagabb vidékeit is meglátogassuk. Az év legjobb rocklemezei között feltűnik matekrock, stadion-indie, szörf-punk és posztrock is, egy énekes-dalszerzővel a köbön – a csúcsot azonban ismét Brooklynban érdemes keresni.
10. White Lies – Ritual (Fiction)
Rengetegen cinkelték a White Lies második nagylemezét, noha a Ritual egy – ez a legalkalmasabb kifejezés – tipikusan jobb sorsra érdemes lemez. Alan Moulder producer keze alatt egy egyslágeres indie rockbandából ötletekkel teli, stadionrocktól balladákig kalandozó sokslágeres zenekar lettek. Persze a Joy Division árnyától kísértve, de anélkül az idegesítő, műmájer hipszter befordultság nélkül, amely az idei indie zenei trendet is uralta. Ahogyan a listán később feltűnő “horrorisztikus” műfajtársaik, úgy ők is tartanak egy vállalható és kedvelhető irányba, így a Ritual helyezését majd a harmadik albummal érdemes felülvizsgálni.
9. Radiohead – The King of Limbs (XL)
Ambivalens érzéseim vannak az idei Radiohead nagylemezzel kapcsolatban, bár az, hogy végül ezen a listán kötött ki, nyilván sokatmondó döntés. Bár egyértelműen nagyobb volt a füstje, mint a lángja a rengeteg neves előadó által készített összehozott remixdömpinggel, az exkluzív bakelitsorozattal, a váratlan bejelentéssel és a hozzá járó újsággal, 2011-ben is kaptunk egy adag Radiohead-dalt, amelyek vannak olyan jók, mint az In Rainbows számai. Márpedig Thom Yorke-ék legutóbbi anyagát is hasonló érzésekkel fogadtam, aztán valahogy az eltelt évek során csak előkerült rendszeresen – rossz lemezzel ritka az ilyen.
8. PJ Harvey – Let England Shake (Island)
Az idei Mercury-díj nyertesének lemezéről ugyan valahogy elmaradt a Kultblog kritikája, azonban ne legyen kétségetek afelől, hogy ne talált volna minket is PJ Harvey és a Let England Shake. Az angol hölgy tizedik albuma szinte megjelenése pillanatában az év kritikai kánonjának része lett, mégsem érezzük, hogy ezt is a média nyomta volna le a közönség torkán. A dalszerző-énekes kategória idén egyértelműen Polly Jean Harveynál kezdődött, és a Let England Shake egyszerre dúdolható, enigmatikus és mélyen húzódó utalásokkal teli dalainál.
7. The Pains of Being Pure at Heart – Belong (Slumberland)
A komolytalan tizenévesek-kategória különdíjasa, a hosszú nevű zenekarok indie pop különítményének örökös tagja, a Pains of Being Pure at Heart egy újabb név a listán, amelyik egy jól sikerült második albummal lopta be magát a szívembe. Alapvetően nem tudnak megvenni az ilyen látványosan töketlen önképet sugárzó zenekarok – a Pains’-nek is csak azért bocsátottam meg, mert a Belong annyira mosolygósan laza és sugárzóan életvidám, hogy egy Schindler listája se tudná kioltani a hatását. A Heart In Your Heartbreak klipje azt hiszem, mint el is mond erről a lemezről: világbéke van, gyerekek, örüljetek a karácsonynak.
6. Battles – Gloss Drop (Warp)
A Warp kiadó kihelyezett matekrock tagozatának is tekinthető Battles rendesen feldobta a nyarat Gloss Drop című lemezével, sőt, a stílus lehetőségein belül még egy slágeresebb vonalat is sikerült elcsípni. Az Ice Cream Matias Aguayo-val, vagy a kőkemény klippel (és Gary Numannel) megspékelt My Machines mind azt mutatja, hogy bizonyos szempontból még jobban is sikerült a Gloss Drop, mint a legutóbbi, Mirrored című albumuk. Pedig annak is csodájára jártak posztrocktól elektronikáig, és mi is rengetegszer emlegettük, mint a Warp egy kiváló profilbővítő húzását: kell-e mondanunk, mennyire megtérő választás volt?
5. The Horrors – Skying (XL Recordings)
Nem mondok azzal nagy újdonságot, hogy az angol The Horrors lemezről lemezre távolodik saját nevétől, és gyárt egyre kevésbé bazári ijesztgetésre emlékeztető dalokat. Idei harmadik albumuk, a Skying egy tipikus “harmadik” anyag, melyen az angol posztpunk és garázsrock (meg persze a már említett Joy Division) zenei hagyománya csak egy vezérfonal, nem megkötöttség. Már a nyáron is nagyon szerettük, és mostanra sem változott ez az érzés. Azóta ráadásul a Dürer Kertben is bebizonyították egy klubkoncert erejéig, hogy érdemes komolyan venni őket.
4. The Death Set – Michel Poiccard (Counter / Ninja Tune)
A Sydneytől Brooklynig nemcsak fizikailag, de átvitt értelemben is eljutó The Death Set az érthetetlenül kevés rajongóval bíró zenekarok egyike, amely mögött hiába áll a Ninja Tune (Counter sublabelén keresztül) valahogy mégsem kapta fel a média az egyébként kiválóan sikerült Michel Poiccard lemezt. Pedig szörfpunktól elektronikáig minden (tényleg MINDEN) feltűnik a trió anyagán, az It’s Another Day klipje pedig az év legjobbjainak egyike bizarr mivolta ellenére is. Az énekes Johnny Siera nemcsak túltette magát alapító társa, Beau Velasco halálán, de méltó emléket is állított neki ezzel a lemezzel. A Michel Poiccardot egyszerűen luxus kihagyni.
3. The Kills – Blood Pressures (Domino)
A White Stripes két alkotóelemének idei szétválása után nem kellett sok, hogy világnézetemet rövid úton átrendezve Alison “VV” Mosshart és Jamie Hince párosát tegyem meg az új legdögösebb amerikai rockduónak. Erre jó apropót szolgáltatott az idei nagylemez, a Blood Pressures, mely igazából csak a megszokott megoldásokat vetette be: nehéz, füstös gitártémák, néhány érdekes hangzás és a férfi-női vokálok érzékiségtől csöpögő ötvözete. Még áprilisban ezt írtam a lemezről, és ennyit szerintem most is elég elmodani: “A Blood Pressures az a csaj, aki foggal szaggatja le rólad a lepedőt, te meg oda se mersz pillantani, csak kábultan vigyorogva bámulod a plafont.”
2. Mogwai – Hardcore Will Never Die, But You Will (Rock Action)
Akár óriási pofára esés is lehetett volna egy olyan lemezből, amelynek a fent látható a címe, és amely a posztrock klasszikus formáin alig változtatva igyekszik meggyőzni a cím helyességéről hallgatóját. A Mogwai mégis megcsinálta: nincs még egy ennyire dögös lemez idén, a gitárok ezertonnás mamutok súlyával lépkednek fejünkön vagy süvítenek át a fülünkön, miközben egy pillanatra se jön zavarba a lemez, hogy már nagyon nem 2003-2004 környékén járunk, amikor az Explosions in the Sky és társai nevétől volt hangos a rocksajtó. Igazi epikus rockzene ez, százszor őszintébben rockolva, mint bármelyik lovagmetál zenekar.
1. The Antlers – Burst Apart (Transgressive)
A dobogó első három helyezettje egyaránt kedves az én szívemnek 2011-ből, és ha egyetlen okot kéne mondanom, miért is alakult végül úgy, hogy egy brooklyni zenekar került végül az élre, csak annyit mondanék: Peter Silberman. Az Antlers énekese a legutóbbi Hospice című albumon is bizonyította már, hogy egészen más dimenziókból érkezett (vagy ha nem is ő, legalábbis a hangja), de ha ez nem lenne elég, a Burst Apart mindennek tetejébe kivétel nélkül kiváló dalokat sorakoztat fel, hogy e hang kiteljesedhessen. I Don’t Want Love, No Widows, Every Night My Teeth Are Falling Out – átütően gyönyörű alkotás mindegyik, mely ebben az évben is magasra emelik a brooklyni indie rock eddig is büszkén lobogó zászlaját.
Korábban a Kultblogon: