Ugyan már jóval kevésbé pörgünk a gitárszaggatóbb és lájtosabb indie zenéken, mint évekkel ezelőtt, ettől függetlenül idén is hallottunk pár lemezt erről vonalról, amit muszáj toplistába vésnünk az év végén. Férfiistenek, feltörekvő soulénekesek, cipőbámulás a rocklistán, Kalugyer Roland tálalásában.
Twin Shadow – Confess (4AD)
Bozontos hajú hipszterből puncinedvesítő rocksztárrá változott két év alatt George Lewis Jr., akinek első albuma se volt egy tucatlemez, de a másodikkal végképp bebizonyította, hogy érdemes rá hosszabb távon is figyelni. Már az első klippel megvett minket, amikor Twin Peaks-hangulatban (és a legendás sorozat főtémáját felhasználva) írt bombasztikus rockslágert (Five Seconds), de a puskapor nem ment el egyetlen dalra: a Confess tele van emlékezetes és hibátlan indie rockdalokkal (You Call Me On, Patient), ráadásul a legutolsó trackben még egy Paradise Lost-sample is elcsattan a kevésre tartott, de egyébként nagyszerű Host albumról. Az év átváltozása, az év egyik legjobb rocklemeze.
Grizzly Bear – Shields (Warp)
Újabb lemezzel bizonyította a Grizzly Bear, hogy nagyon jól választott a Warp Records, amikor felvette őket főleg elektronikus zenei repertoárjukba. Bár többen is számítottak ilyesmire, a Shields nem lett egy slágerekben gazdag pop-rock album, nem indultak el a Coldplay után a nagy büdös semmibe, sőt, a Shields egyes részei Edward Droste és barátai legmegfoghatatlanabb pillanatait rejtik. Én mondjuk kicsit tartok tőle, hogy megrekednek így az Arcade Fire és az Animal Collective sokkal jobb promójának árnyékában, de ez szemernyit se von le az idei album értékeiből, ami egy hatalmas érzelmi végleteket megjáró és technikás megoldásokat rejtő összeállítás.
Alt-J – An Awesome Wave (Infectious)
Az Alt-J kapott idén hideget-meleget a szakíróktól és a közönségtől: a Pitchfork például alaposan lehúzta, viszont sokaknak tetszett, mindennek fejébe megnyerték az idei Mercury-díjat is, amit azért nem szoktak csak úgy zenekarok után dobálni. A leedsi kvartett debütáló albuma eleinte nekem se esett le, mert zeneileg alig nyújt többet, mint egy a takarón kicsit túlmerészkedő indie pop/rock banda, amelyik épp elég Yeasayert és The xx-et hallott a rádióban. Aztán behódoltam az An Awesome Wave előtt, mert ez kezdő anyaghoz képest meglepően összeszedett és egyéni hangú munka – és én tisztelem az ilyesmit. Dissolve Me, Fitzpleasure, Taro: mutassatok még elsőlemezes zenekarokat, akik három ekkora slágerrel tudják elindítani a rakétát.
Michael Kiwanuka – Home Again (Polydor)
Amikor egy évvel ezelőtt összeszedtük a BBC Sound of 2012 nevezettjeit, látatlanban is kiegyeztünk volna Michael Kiwanuka győzelmével: az énekes-dalszerző srác aztán teljesen megérdemelte nyerte meg a szavazást, de Frank Ocean és Azealia Banks se szomorkodhatnak a dobogón. Valóban ők lettek 2012 legfelkapottabb produkciói: de visszatérve a 24 éves angolhoz, debütlemeze már csak azért is értékes pontja az idei évnek, mert egy újabb fogódzkodót ad azoknak, akik szeretik a jóféle neo-soult, Aloe Blacc, Mayer Hawthorne és társai világát. S ha már említettek nem jelentkeztek nagylemezzel idén, Kiwanuka anyaga ki is töltötte szívünkben a megfelelő helyet.
Lotus Plaza – Spooky Action At a Distance (Kranky)
Az a jó a Deerhunterben, hogy ha az anyazenekar nem is, valamelyik side-projekt minden évben hoz valami olyan cipőbámulós zajrockot, amire érdemes odafigyelni. Tavalyelőtt a Halcyon Digest, tavaly a Parallax kúszott be sok listára, idén pedig a gitáros Lockett Pundt projektje hozta a kötelezőt: tipikusan Krankys, introvertált, koszos, lusta napfényben úszó album lett a Spooky Action at a Distance, amelyet rengeteget hallgattunk idén. A Lotus Plaza sorlemezében ráadásul megvolt a slágerérzékenység is, amit azért a Deerhunter-főnök Bradford Cox hajlamos leszarni, pedig itt korántsem vált a zene rovására. Számomra pont ez volt benne a nyerő.