Meditatív utazás basszusgitár és dob kísérettel, fagyos black metal a német hegyekből, és a két kedvenc: a Neurosis visszatérése és a melodikus death metalt játszó Be’lakor eddigi legjobb lemeze. A 2012-es toplisták első részében Andok Tamás és Nagy Nikoletta az idei metalzenei felhozatal legjobb pillanatait összegzi.
Anaal Nathrakh: Vanitas (Candlelight Records)
A metal extrém irányzatainak elegyéből brutális zenét gyúró Anaal Nathrakh új albuma megint menetrendszerűen kiosztotta az éves pofonokat. A Vanitas ott folytatja, ahol a kiváló Passion tavaly abbahagyta: apokaliptikus, kaotikus, sűrű, mocskos darálás, mindez egy sor remek, jól átgondolt ötlettel, kitisztuló dallamokkal, remek elektronikus és indusztriális betétekkel, szanaszét torzított énekkel karöltve. A megalakulásuk óta izgalmas fejlődést mutató duó ezúttal nem lép szintet, de a már jól ismert agyszétrobbantást és zsigeri dühöt mesterien tálalják. A Vanitas nem csak az év leggyilkosabb albuma, de a maga abszurd módján (bármennyire is fura ezt leírni) egyszerűen gyönyörű. (AT)
Ufomammut: Oro: Opus Primum/Opus Alter (Neurot Recordings)
A Neurosis házi tehetséggondozó „inkubátorkiadója”, a Neurot Recordings hozta ki idén sok más igazán remek anyag mellett a pszichedelikus súly egyik meghatározó képviselője, az olasz Ufomammut új anyagát, a duplaalbum Oro: Opus Primumot és Oro: Opus Altert. Amit itt alkímia ürgyén összevegyészkedett a hármas, az a szokásos döngölő, masszív hangszőnyeg keresztezése lebegéssel, audio-hallucinációkkal és “nem evilági” hangzatokkal. Talán a második, Opus Alter az erősebb a két fél közül. Káoszból, sludge-ból és révületből születik meg, ahogyan a szédült kakofónia értelmet nyer, kinyílik a szem és létrejön a nagy mű, az út értelme, az “arany”. Nem egy könnyen fogyasztható darab, de nem is ezért szeretjük. (NN)
Wodensthrone: Curse (Candlelight Records)
Hosszú turnézás után új felállással vonult ismét stúdióba a pogány black metalt játszó angol Wodensthrone. Az énekesi szerepet a két gitáros vette át, akik sajnos együtt sem olyan változatosak, viszont velős hangjuk legalább könnyedén helyt áll a masszív zenei örvényben. Muszáj is nekik, mert a Curse nyolc hosszú, fárasztó tétele földrengetően, égzengetően menetel. Jóllehet, a változással együtt a korábbi sokszínűségükből is vesztettek, a tömör, néhol monoton riffek és ütemek továbbra is nagyon a helyükön vannak. Ráadásul a díszítés sem teljesen hiánycikk: a szabadon maradt, apró hézagokat pár jól eltalált szóló, akusztikus gitár hangja és a baljós atmoszférát hozó billentyűalapok töltik meg élettel. (AT)
Anathema: Weather Systems (Kscope Music)
Műfajilag kissé kilóg a sorból, de nem akartam kihagyni az év legjobbjai közül a korai metal gyökereitől mára a progresszív rockba átigazolt brit Anathema tavaszi, Weather Systems című korongját. A zenekar időjárás-tematikára fűzte fel ezt a teljességében és dalokra lebontva is tökéletes szerkezetűre csiszolt művet. A Weather Systems tele van emlékezetes pillanatokkal, remek arányérzékkel kibontott témákkal, szépen lekerekített ívekkel és csodás dallamokkal. Olyan érzés hallgatni, mint érezni a tavasz első, melengető napsugarát, elmerülni egy nyugodt tó vizében, átélni a létezés teljességét. Tiszta szépség árad a dalokból, melyek közül kiemelkedik az Untouchable, Part 2 vagy személyes kedvencem, a monumentális The Storm Before the Calm. (NN)
Gojira: L’enfant sauvage (Roadrunner Records)
A fanyalgó kritikusok és rajongók sem tudták elvenni a kedvünket a progresszív groove metalt játszó Gojira ötödik lemezétől, amellyel a franciák ismét megmutatták, hogy máig miért tartjuk őket a szcéna egyik nagy tehetségének. A L’enfant sauvage a zenekart jól ismerők számára talán nem nagy durranás, de általánosságban megint csak azt bizonyítja, mennyire sokoldalú és kreatív csapattal van dolgunk. A tisztán egy órás játékidő egy csomó meglepetést tartogat, ahol kell, szöges smirglivel esnek a bőrünknek, máskor az egész finoman sodródik, lágy, szinte már rádióba illően slágeres. Persze lehet hosszasan merengeni, okoskodni, de a lényeg, hogy csak minden hónapban bekúszott a lejátszóba, és ott is maradt jó ideig. (AT)
Om: Advaitic Songs (Drag City)
Azzal, hogy mennyire zseniális lemez lett Al Cisneros (Sleep, Shrinebuilder) basszeristen bandájának, az Om-nak új albuma, az Advaitic Songs, a zenekar szeptemberi, budapesti koncertjén szembesültem. Lényegében a koncert előtti napokban tudtam meg, hogy nyáron új anyaggal jelentkeztek, azóta persze bőven volt idő ismerkedni a szokásos pszichedelikus minimál, drone és doom elemeket most épp a tradicionális tibeti és arab zenével keverő mesterművel. A modern kor emberének a gyökerekhez való visszatérését jelenti számomra ez a meditatív, repetitív, csak ritmusokra épülő monumentális zenei kísérlet, ami ráadásul kitűnően működik. Pontosan ugyanolyan jó, mint bármi, ami Cisneros kezei közül kikerül. (NN)
Eïs: Wetterkreuz (Prophecy Productions)
A névváltás körüli jogi huzavona és a hatról két tagra fogyatkozott felállás óta ez az első komolyabb nagylemeze a német Eïs (korábban Geïst) black metal duónak. Újfent kapunk egy tematikát is, és a 2009-es Galeere viharos, tajtékos tengere után ezúttal a hófedte hegyormok, metsző hideg szél és a tejfehér köd világa vár ránk. A Wetterkreuz pedig ehhez mérten igazi zord téli anyag lett, a hat dal kívül-belül tömör jég. Bár első hallásra sokakat elijeszthet a korai skandináv black metal hagyományaira emlékeztető vad monotonitás, durva, karcos hangzás, de a ridegsége ellenére szó sincs sivárságról. Ellenkezőleg, a megfagyott felszín apró kincseket rejt, amelyek a sok hallgatással szépen megmutatják magukat. (AT)
Soundgarden: King Animal (Seven Four Entertainment)
A Soundgarden egy azok közül a zenekarok közül, amelyeket feloszlásuk után ismertem meg, akkor azt hittem, kész az életmű. Szerencsére tévedtem. Akárhová is sodorta a sors a tagokat az elmúlt tizenöt évben, rég a levegőben volt az újjáalakulás. Két éve elkezdtek ismét együtt zenélni, s idén beérett a gyümölcs, a King Animal című album, ami olyan, mintha ott folytatnák, ahol másfél évtizede abbahagyták. Az ének, a gitárok, a dob a régi hangulatot idézik, úgy térhetünk velük vissza műfajuk gyökereihez, hogy közben új és izgalmas színeket kapunk a megszokott hangok és ritmusképletek mellé. Lendület, dög, szépség, van itt minden, amiért szerettük őket, sőt még egy Josh Graham által készített zseniális borító is. Nos, uraim, így kell visszatérni! (NN)
Be’lakor: Of Breath and Bone (Kolony Records)
A fiatal ausztrál csapatra még a nagy népszerűséget hozó, kiváló 2009-es második lemezükkor figyeltünk fel. Idén készhez kaptuk a harmadikat, és az Of Breath and Bone-al bizonyítják, hogy maximálisan kiérdemeltek minden elismerést és bizalmat. A precízen megmunkált anyag kilenc, 6 perc feletti tétele valahol a heavy metal és a death metal között imbolyog, tele még hosszú évekig emlékezetes alaptémákkal, remek tempóváltásokkal, fülbemászó dallamokkal, ellenpólusként George Kosmas énekes magabiztos, hol morgó, hol üvöltő hangjával. Még ha nem is találtak fel semmi újat, a tömérdek hasonló banda közül toronymagasan kiemelkednek. Ez a borító pedig már önmagában megért egy helyet a listán. (AT)
Neurosis: Honor Found in Decay (Neurot Recordings)
Ahhoz kétség sem férhet, hogy melyik zenekar 2012-es albuma viszi nálam a pálmát a metal színtéren. Akkor is a stílus- és műfajteremtő Neurosis állna a listám élén, ha valami csoda folytán nem egy elképesztően zseniális művel állnak elő, de az Honor Found in Decay nem okozott csalódást. Leromboltak és újraépítettek mindent, nem siettek, szintetizálták a szólóprojektjeikben, együtt és úgy általában az életükben átélteket és megtanultakat, hogy végül létrejöhessen valami, ami több a részek összességénél, ami nem a felszínen szórakoztat, hanem mélyre hatol, a bőr alá, őszintén feltárva a kétségbeesés és düh erejét a sötét fenségesség útján vezetve. Az Honor Found in Decay húst perzselő, forró láva, ami pusztítva tisztít. Nálam az év albuma. (NN)