A holland Delta Funktionen (polgári nevén Niels Luinenburg) az elmúlt pár évben ismert, és a maga szubkultúrájában meghatározó alakja lett a technónak. A hangzása talán mostanra érett be igazán: a stílus határozott, robosztus és hagyományos ágát képviseli, szépen egyensúlyozva a tudományosabb és ezáltal hallgatósabb, valamint az áramvonalasabb és táncolhatóbb szektorok közt. A tavalyi Setup-sorozatának az utolsó részét mi is nagyra tartottuk, és elégedettek voltunk a januári Inertia-mixével is, ami egy okos és kalandos utazás volt a techno legizgalmasabb szegleteibe. Gyakorlatilag ugyanezt hozza a szerző Traces című debütlemeze is, ezúttal viszont csak és kizárólag saját számokkal. Gyönyörű ambient témák és robotikus electrók (Frozen Land), klasszikus detroiti kitekintések (Enter, On A Distant Journey) és sok erős, döngölős techno található a gyűjteményben (Utopia, Redemption), amik sokszor a kilencvenes évek futurisztikus világát idézik fel örökzöld hangulattal kitüntetve az albumot. Egyértelműen az elmúlt négy év megkoronázása a Traces, Delta Funktionen ezzel egy hosszabb korszak ígéretét teljesíti be; mi következik vajon majd ezután? (Négyötöd.)

A Moritz Von Oswald Trio bemutatását mindig terveztem egy hosszabb írás keretében, valahogy azonban sosem sikerült sort kerítenem rá, jellemzően a rendelkezésre álló szabadidő hiánya miatt. Úgyhogy most csak röviden: Moritz Von Oswald, a német dub techno teremtője és istene az alapító, akit e formában Vladislav Delay és Max Loderbauer egészít ki. A napokban Fetch címmel megjelent lemezük már a harmadik közös projektjük, és alighanem ez a legjobb. Kevesebb hangsúly van ezúttal a textúrán, és nem is annyira művészi az összhatás, mint a korábbi, Vertical Ascent és Horizontal Structures című kiadványok esetében. A Fetch egy szabadabb album, jobban előtérbe kerülnek a ritmusok, és végre mindhárman azt teszik bele a közösbe, amiben a legjobbak: Oswald hozza a négynegyedeket, Delay az absztrakt, giccses hangokat és dobritmusokat, Loderbauer pedig a kísérleti elektronikát. Persze szabadstílusú megoldások vannak most is (Jam), de a sokat eláruló című Club, valamint a Yangissa a meghatározó rész, ahol már magabiztosan dübörög az ütem és ennek tudatában félelem nélkül, profin töltik ki a zenészek a hátteret. (Négyötöd.)

A chilei származású, de Spanyolországban élő Cristian Vogel ikonikus alakja a kísérleti csavarokkal meghúzott technónak, a kilencvenes években számos megkerülhetetlen albumot írt, de még a millenium után is jutott egy kevés belőlük. Mindazonáltal a művész mostanra már hosszú ideje olyan csendben volt, hogy meglehetősen váratlanul esett be tőle az új, The Inertials címre keresztelt pakk – ami immáron a tizennegyedik albuma –, az viszont sok jót engedett sejtetni, hogy a berlini T.Raumschmiere Shitkatapult kiadója jegyzi, ahol az utóbbi két évben igencsak kiváló anyagokkal bukkantak fel a stílus aranykorának nyugalomban evickélő nagyságai (pl.: Thomas Brinkmann, Frank Bretschneider). Nem is csalódás a The Inertials: Vogel meglepő módon dubstep szerkezetekkel keveri a zenéket, ezek azonban nem hasonlítanak semmihez, amihez hozzászokhattunk már. Talán kései felfedezése ez a stílusnak, de kétségkívül remek a forma és a kivitelezés. Az Enter The Tub és a Seed Dogs két kemény basszussal felvértezett tört zene, míg a Lucky Connor az idm felé nyit és kedvez az idősebbeknek, a Spectral Transgression pedig egy gyönyörű ambient techno. Vogel zenéje nem a fiataloknak szól, a régi motorosok pedig ezzel biztosan nem lőnek mellé: jó munka. (Négyes.)

Guy Gerber azon kevés producerek közé tartozik, akik a progresszív house hullám hatására kezdtek el zenéket írni, majd tovább tudtak lépni a stíluson, mikor az elavulttá vált a múlt évtized közepe felé érve. Jókor váltott a minimal és tech-house irányzatokra, a diszkográfiáját végignézve megállapítható, hogy gyakorlatilag folyamatosan sodródott az aktuális trendekkel. Később írt egy-két keményebb technót is, amikor az épp nagyon menő volt, mint ahogy mostanában próbálkozott néha a house ismert hangzásaival is. A Fabric 64 című összeállításával vélhetően abba a sorba szeretne beállni, amit azok alkotnak, akik dj mix helyett egy koncept albumot szállítottak le a szuperklubnak (Ricardo Villalobos, Omar-S, Shackleton). Van ugyanis tizenhat vadonatúj felvétel rajta, jobbára dallamos minimal és tech-house anyagokkal. Gerbert állítólag egy szomorú szakítás inspirálta az album megírására, s ezt valamelyest alátámaszthatják a számcímek is. Mindazonáltal ez nem egy szomorú album, és a melódiák sokszor tényleg nagyon szépek és könnyedek, így a Fabric 64 simán fogyasztható azoknak, akik szeretnének valami nyugalmasat, de ritmusosat hallgatni napközben. Ez persze magában rejti a kiadvány gyengeségeit is: nincs túl sok esszencia benne, és hetven percen át azért elég nehéz egyhuzamban hallgatni, de ez az az összeállítás, ami így is biztosan megtalálja a saját közönségét. (Háromnegyed.)

A Polysick név mögött egy eddig relatíve ismeretlen szerző, az olasz Egisto Sopor rejtőzik, akinek a Digital Native az első hivatalos albuma, rögtön a Planet Mun. Sokadik hallgatásra azt kell mondanom, hogy ez tipikusan a bátor, de koránt sem hibátlan lemezek közé tartozik, amin sok a remek ötlet és néha egészen kiváló a tálalás, de mellényúlásból sajnos több jutott. Polysick igen gazdag zenei múlttal rendelkezhet, ugyanis ebben az egy órában felvonultat korai techno elgondolásokat, analóg acid house-okat és agyas elektronikát a kettő között. A Taito a lemez egyik fénypontja, van benne valami bűbáj, ami bennem a korai kompaktos lemezeket idézi fel (na meg azt a sok szép, a természetet esőben ábrázoló csendképet, amik ezekhez szolgáltak borítóul), de nyilván a finom alapok és a szép dallamvilág is közrejátszik ebben (ezt az ambient vonulatot erősíti a Drowse című felvétel is). Érdekes és szintén gyönyörködtető pillanata a Digital Native-nek a Worldcup, ami talán a kilencvenes évek kalandjátékainak az aláfestő zenéit idézheti fel egyesekben a butuska szintipopszerűségével. A zárás előtt előbújó, Transpelagic című kilencperces acid house kompozíció is tisztes darab. Jó számok tehát akadnak a lemezen, kár, hogy a körítés azért többször elbizonytalanító. (Hármas.)

A német Mike Dehnert az utóbbi öt évben nyolc albumot írt, és ezeket jobbára a saját, Fachwerk nevű kiadóján jelentette meg (mondjuk a legutóbbit pont nem, de attól még szerettük). Nem kivételez most sem, ráadásul van oka az ünneplésre, ugyanis az új kiadványa a huszonötödik megjelenés a kiadónál, s ennek megfelelően a Fachwerk 25 címet viseli a borítón. Valami ezúttal azonban hiányzik: nem nagyon érezni az elgondolást a számokban, és nagyon sok rövid, félkész érzetet keltő munka hallható. Tizenhárom felvételt találunk negyvenhárom percben, ezek közül hat nem éri el a két és fél perces hosszt sem, ami techno album esetében értelemszerűen bajos. Alighanem persze szándékos a zenék rövidsége, és biztosan van valami koncepciója az egésznek, de nekem nem sikerült megfejtenem. Míg például a Modulat kellemes tech-house, de pofátlan módon csak két perc, addig a Grundform öt percben borzasztó sok és unalmas. Mintha nem lenne jól kiegyensúlyozva ez az album: jó számokból jutott rá most is (a Resize például engem mindig az EQD005 b-oldalára emlékeztet), de jóval kevesebb mint máskor. Ellenben tele van rövid, nesze-semmi-fogd-meg-jól jellegű, félbehagyott, kevésbé fantáziadús trekkekkel. Nem szeretek ünneprontó lenni, de Dehnert ennél eddig mindig jobb dolgokkal lepett meg minket. (Hármas.)