A birminghami techno hangzás legszebb momentumait alkalmazza Martin J. Redcliffe, aki a Dare & Haste nevű álneve alatt jelentetett meg egy igen méretes ep-t Extraction címmel. Tizenegy szám ötvenhárom percben, igaz, sok köztük a remix: például a Pareto Park vezére, George Lanham is jegyez egyet, mellette pedig Jake Conlon, Chris Finke és mások munkái hallhatóak még. Gyors, folyamatosan pattogó, igazi brit technók ezek Surgeon és Regis nyomdokain haladva, a Fear Engineering és az Emptied Hall önmagukban is megállnák a helyüket. De amúgy az artworkkel nyer igazán értelmet ez a kiadvány: egy idegen objektum tornyosul egy gyönyörű, erdős táj felett, szimbolizálva, hogy milyen zenékkel van dolgunk. (Négyes.)

A frankfurti Basti Grub új, Primavera című albuma olyan, mintha Ricardo Villalobos kiengedne a minimaltechnós szerkezetek gépies szorításából, és nagyobb hangsúlyt fektetne a latin elemekre. Hosszúra nyújtott, hangszerekben és természetben rögzített hangokban gazdag technók gyűjteményével van így dolgunk, amik minden pillanatban élnek és lélegeznek. Ilyen a minimaltechno a klub négy falán kívül, nappal. Minden lüktet, az utolsó két számtól eltekintve nem fárad el a lemez, nem tűnik soknak, miközben percről percre kibontakozik egy olyan latin-amerikai világ, amiben gitárok helyett négynegyedek töltik ki a teret, és az egész Mexikón túli életérzést átültetődik a huszonegyedik századba. (Négyes.)

Dino Sabatini zenéiben mindig volt valami nehezen összetett és tudományos, ezért nem véletlen, hogy sokan máig nem tudják igazán értékelni az olasz művészt. Rajtuk nem fog segíteni a Shaman’s Paths című album sem, ellenben akik rajongtak az eddigi dolgaiért, azoknak igazi kincsesbánya ez a kiadvány. Sabatini ugyanis azt csinálja, amihez a legjobban ért: a 2000-es évek közepi Monolake nyomdokain haladva prezentál hipnotikus, vagy már-már transzba ejtő zenéket. A számok témája Afrika; sok törzsi hang és rituálékon használt eszközök mintája tölti meg a bonyolult minimal és techno kontextust, egy hosszú belső utazásra invitáló pszichedelikus lemezt eredményezve, a legjobb fajtából. (Négyötöd.)

Egy hónappal ezelőtt már dicsértem Paul Mac új, Hotel Insomnia című albumának az azonos című felvezető kislemezét, és azt kell mondjam, hogy a teljes anyag sem lett rossz. Nagyjából azt kapjuk, amit a szeptemberi háromszámos gyűjteményen: energikus, de dallamos, futurisztikus hangokban és szép detroiti melódiákban gazdag elgondolásokat. Rengeteg a kiemelkedő pillanat, a Crush, Disc Electronique, Old és Too Early For Once című felvételek az igazi győztesek – na meg a Hotel Insomnia. Egyedül azt sajnálom, hogy sok a felesleges töltelék. Az album kihasználja a nyolcvanperces hosszt, ugyanakkor pár zene mintha indokolatlan lenne az előbbi nagyságok mellett. Ettől független rendben van. (Háromnegyed.)

Szinte egy napra időzítette a Berghain két jónevű rezidense, Ben Klock és Norman Nodge új mixlemezeinek a megjelenését. Előbbi a Fabric 66-ot jegyzi, utóbbi pedig Berghain 06-ot, és gondolom nem árulok el semmi meglepőt, ha azt mondom, hogy a két mix hangzásban igen közel áll egymáshoz, noha mesterien kerülik el az előadói, illetve kiadói egyezéseket. S pont ebben rejlik a két kiadvány érdekessége, illetve emiatt érdemes egyszerre foglalkozni a kettővel. A hangzás hasonlósága ellenére ugyanis nagyon jól elkülönülnek a szettek egymástól: Ben Klock szelekciója, valamint gyors és ösztönös keverései inkább a tánctér emberének szólnak, míg Norman Nodge precíz, mindent előre eltervező és pontosan kicentiző metodikája az otthon ülő ember kiváló techno mixét eredményezi. Klock alapvetően döngöl – még hozzá nagyon jól -, ezzel szemben Nodge utaztat, hivatkozási pontokban egymástól távol lévő művészeket vonultatva fel egy sorban (pl.: Radioactive Man, Jeff Mills, Oni Ayhun, Silent Servant). Mindkét mix izgalmas a maga nemében: a Fabric 66-nál mindig az a nagy kérdés, hogy meddig lehet még emelni az ívet – igen sok jó szám van rajta – a Berghain 06-on pedig minden egyes új szám különleges kalandot ígér a változatos számlista miatt. (Mindkettő négyes.)